Dionysos Rising

2008.jan.30.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Dave Martone interjú (2006. február 27.)

Még egy írás, amit a hardrock.hu-ról "mentettem ki." Egy nagy "fölfedezettemet", a magyar származású kanadai gitárfenomént, Dave Martone-t sikerült rávennem egy interjúra. Az írás eredetileg technikai okok miatt Túrisas nevén 2006. február 27-én jelent meg.

Íme:

Régóta töröm a fejem, hogy miként is lehetne a magyar rockzene-rajongókkal megismertetni Dave Martone-t, vagy akik már ismerik, azoknak közelebbről is bemutatni ezt a kivételes tehetségű gitárost, zeneszerzőt.

Akkor figyeltem föl rá, amikor meghallottam a a „Warmth in the Wilderness” című Jason Becker Tribute első CD-jén (Lion Music, 2001) a „Higher” című szám földolgozását. Az eredeti, hátborzongatóan szép szám ugyan vokálra íródott, de Martone átírata gitárra egyszerűen zseniális! Akkor már tudtam, hogy erre a zenészre érdemes odafigyelni. Be is gyűjtöttem az összes lemezét, bár nem ment könnyen. Sajnos az ilyen előadók bizony kénytelenek beérni kis kiadókkal és siralmas terjesztéssel. Nagy örömömre nemrégen megjelent egy koncert DVD-je, s ettől úgy föllelkesültem, hogy személyesen is gratuláltam neki e-mail-ben. Még aznap válaszolt és kiderült, hogy nemcsak jó zenész, hanem hihetetlenül közvetlen és készséges arc, aki mentes minden sztárallűrtől. Így született az ötlet, hogy megkérjem egy interjúra.


Ha jól emlékszem az első, „Shut Up ’N’ Listen” című albumodon, ami eredetileg 1995-ben jelent meg, majd extrákkal újra kiadtad 2004-ben, a neved még Marton volt, amit később Martone-ra változtattál. Ez csak elírás volt, vagy jól gondolom, hogy magyar származású vagy?

David Martone: Valóban, édesapám magyar, aki fiatal korában valamilyen oknál fogva Martin-ra, majd később Marton-ra változtatta a nevét. Ezek után én döntöttem a Martone mellett, mivel úgy gondoltam, hogy így jobban hangzik. 1995-ben még mit sem tudtam erről az egészről, ezért a későbbi albumok már a Martone névvel jelentek meg.

A honlapodon olvasható életrajzod szerint (www.davemartone.com) van egy stúdió hangmérnöki diplomád, meg egy zenész és zenetanári diplomád is az igen jóhírű bostoni „Berklee School of Music”-ról. Elsősorban hangmérnöknek vagy zenésznek tartod magad; vagy ez a kettő tökéletesen összeegyeztethető?

David Martone: Ezt már többször is kérdezték tőlem, és erre azt tudom mondani, hogy jelenleg ugyanolyan szeretettel ragaszkodom mind a hangmérnökséghez, mind pedig a zenéléshez. Ez a két dolog nagyon szorosan összefügg, hiszen így föl tudom venni azokat a hangokat, amiket a fejemben hallok; és ráadásul a lehető legnagyobb mértékban meg tudom közelíteni az eredeti hangzást, amit megálmodtam. Nagyon nehéz az ilyesmit valaki másra bízni, mert az lehetetlen, hogy ő is ugyanazt hallja, amit te. Mindkét területen folyamatosan képzem magam. Nagyon szeretek zenéket keverni, a kedvencem pedig a dobok és a basszus hangzásának mixelése és felturbózása. Mostanság ez egy óriási előny, hiszen a közös komponálást meg lehet oldani e-mail-ben, ami az állandóan szorító határidők miatt zseniális dolog. Most is éppen dolgozom egy anyagon a brit Liquid Note Records számára (megj. Az LNR egy brit zenei kiadó, amely a legjobb feltörekvő európai gitárvirtuózok számára kíván lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra. www.liquidnoterecords.co.uk) A zenész New York-ban van, de a dobot és a bőgőt itt vesszük föl. A zenei fájlok ide-oda röpködnek mp3 formátumban, amíg össze nem hozzuk a megfelelő zenei elrendezést. Itt fogom mixelni a Brainworks Studio-ban, ami az én saját project stúdióm Vancouver-ben. A következő albumom mixelésén is épp most dolgozom.

Sok igen kiváló zenész került ki a bostoni Berklee School of Music-ból, ahol Te is tanítasz alkalmanként. Mi a titka ennek az intézménynek? Ismerted a Dream Theater vagy az Aghora tagjait?

David Martone: A titok nem az intézményben van, hanem személy szerint benned rejlik. Ha megvan benned az elhatározás és a kitartás, hogy kihozd magadból a legjobbat, akkor ott megkapod hozzá a segítséget. Ha egész nap csak füvet szívsz és nap mint nap kiütöd magad, akkor csak egy helyben fogsz toporogni. Ez ilyen egyszerű. Néhány ember komolyan dolgozik azon, hogy a tehetségét és az eszét kiművelje, és ezek azok, akik viszik valamire. Azok a tapasztalatok, amiket ebben az intézményben szereztem nagyon fontos részét képezik az életemnek, és semmiért sem cserélném el őket. Nem ismertem a srácokat a Dream Theater-ből vagy az Aghorá-ból. Gondolom más időben voltunk ott, én 1991 és 1995 között.



Nagyon nehéz, talán lehetetlen, lenne meghatározni a zenei stílusod. Egy sajátos és meglehetősen sokoldalú keveréke a progresszív rocknak, heavy metalnak, tele jazz, fusion és indusztriális elemekkel. Hogy kategorizálnád a saját zenédet? Kik voltak rád nagy hatással? Kik a nagy kedvencek?

David Martone: Kösz. Szerintem azért nehéz meghatározni a stílusomat, mert rengeteg különböző fajta zenét szeretek, s amikor komponálok, akkor ez mind előjön. Nem szeretem kategorizálni a zenémet, mert szerintem ez egyszerűen lehetetlen. Mindig arra gondolok, hogy milyen lehet majd a jővő zenéje és megpróbálom elérni azt a célt. Ami a kedvenceket, zenei hatásokat illeti, a következőket sorolnám föl így hirtelen: Julian Bream, Los Indios Tabajaras, Strunz and Farah, Patrick Ohearn, Peter Gabriel, Gary Moore, Tony MacAlpine, Eddie van Halen, Steve Vai, Dream Theater, Pantera, Metallica, Allan Holdsworth, Greg Howe, George Winston, Steve Ray Vaughn, Rush, és sokan mások, akik most nem jutnak eszembe.

Eddig három önálló instrumentális lemezed jelent meg, valamint volt egy „Synesthesia” nevű projekted Navid Nikbakht-tal, egy iráni születésű gitárossal. Ez utóbbi egy nagyon érdekes ötvözése a spanyol akusztikus gitárhangzásnak és, többek között, keleti ethno zenei hatásoknak. Úgy tűnik szereted feszegetni a zenei határvonalakat. Kalandos természetű, egy kicsit eklektikus és kísérletező zenésznek tartod magad?

David Martone: Egyszerűen csak útálom azt csinálni, amit már mások csináltak előttem. Nem értem például azokat az embereket, akik azzal vesztegetik az idejüket, hogy állandóan neo-klasszikus dolgokat játszanak. Ez Yngwie területe. Hagyni kell, hogy ő csinálja, hiszen ebben egyértelműen ő a király! Sok ember csak utánoz és nem teremt semmi újat. Ez olcsó dolog! Ha rengeteg féle muzsikát szeretsz, akkor nem fogsz lenyomozhatóan úgy szólni, mint egy adott előadó. Egyébként most is együtt dolgozom Navid-dal a Synesthesia II projekten. Májusban Londonba megyek, hogy befejezzük az új albumot. Sok tekintetben más lesz mint az első, de azért néhány dologban marad a régi.

Mostanában jelent meg egy DVD-d, ami a zenészeknek igazi csemege, de egyértelműen kis költségvetésű produkcióról van szó, mégha nagyot is szól. A koncert után egy mosókonyhából kialakított öltözőben ülve magad jegyzed meg, hogy innen nézve csakis fölfelé ívelhet a pályád. Szerinted miért van az, hogy egy magadfajta kivételes zenei tehetség és az instrumentális gitárzene általában nem jutnak el nagyobb koncert-termekbe és szélesebb közönség elé?

David Martone: Amit játszom, az valljuk be nem populáris műfaj. Az emberek könnyebben tudnak azonosulni énekes-vokálos zenékkel és ez egyszerűen így van, de ezzel nincs is semmi baj. Mostanában én is egyre jobban megkedvelek egy-két énekes zenét. Az lehetetlen, hogy Steve Vai valaha is akkora koncerteket adjon, mint mondjuk a U2. Ilyen nem lesz soha! Bocs Steve, de egyszerűen ilyen a zenei élet! Persze ki tudja, hogy alakulnak majd a dolgok a jővőben!? A DVD egyébként összesen 5000 dollárunkba került, ami egyáltalán nem sok. Meg akartam végre jelenni valamivel a piacon, mert olyan sokan akarták hallani a bandát élőben, de nem tudnak eljutni oda, ahol én lakom. Reméltem, hogy be tudjuk majd tölteni ezt az űrt, s úgy tűnik szépen fogy a DVD a www.guitar9.com honlapján keresztül. A DVD-t magam mixeltem és nagyon sok gondom akadt vele, de tulajdonképpen elégedett vagyok a végeredménnyel. A fönt említett honlapon, ahol rendszeresen jelennek meg cikkeim gitár- és hangtechnikai témákban, olvashattok erről bővebben is.

Közös föllépések és gitárklinikák után olyan zenészekkel mint Yngwie Malmsteen, Steve Morse, Paul Gilbert, Greg Bissonet, Marty Friedman, Mike Portnoy, valamint a „Higher” című szám kiváló feldolgozása után a Jason Becker Tribute albumon, nem kellett volna már egy komoly, nagy kiadóhoz kerülnöd?

David Martone: Nagyon jó kérdés!!! Hát igen, de sajnos a nagy kiadók nem akarnak instrumentális gitárzenékkel kísérletezni, mert a szemükben ez már gyakorlatilag a múltté. A következő lemezemmel majd próbálkozom nagyobb kiadóknál. A Lion Share kiadó, ahol a legutóbbi lemezem megjelent, nagyon jó munkát végzett, de természetesen szeretnék elérni egy szélesebb hallgatóságot. Ezért is próbálok egy kicsit eltérni a hagyományos gitár album sablontól, amin mindig ugyanaz a kínálat szerepel. Valami újat és frisset akarok csinálni, ami remélhetőleg egy egészen új zenei stílust teremt majd.

Tudnál néhány szót szólni a zenészekről, akikkel együtt dolgozol? A DVD-n hallható dobszóló egyenesen elképesztő!

David Martone: Köszönöm. David Spidel a bőgős, akivel már hosszú évek óta dolgozom együtt. Különösen tehetséges zenész és kiváló személyiség. Nagyon alázatos és szórakoztató, de valahogy megvan az a kivételes képessége, hogy maghalljon dolgokat és pillanatok alatt rájuk hangolódjon. Egy csomó bandával játszik együtt, többet megtudhatsz a honlapjáról (www.davidspidel.com) . A dobos pedig Daniel Adair, akivel már majdnem egy évtizede zenélünk együtt. Személyes tanúja voltam, ahogy komoly munkával fejlesztette a stílusát és a technikáját, hogy azzá legyen, aki. Egyszerűen észveszejtő! Daniel egyébként játszik a Nickelback-ben is. További infót a www.daniel-adair.com honlapon találsz róla.



A DVD-n játszol egy „Really Now” című számot a következő albumodról. Hogy állsz a stúdiómunkával? Mikorra várhatjuk az új lemezt?


David Martone: A 12 számból már hármat kikevertem. Az egyik utólsó nótát, ami egyelőre „Hospital” címen fut, még be kell fejeznem. Ez egy igazi „Daniel szám” lesz. A dob- és basszusrészek már megvannak, de még egy kicsit bütykölni kell vele. Épp most küldtem el neki a zenei fájlt e-mail-ben, hogy dolgozhasson rajta, míg a Nickelback-kel turnézik. Áprilisban jön vissza, s akkor befejezzük ezt is a Brainworks Stúdióban. A többi számot is akkor fogom mixelni. Lejátszom az összes mixet Danielnek, aki konstruktív módon elmagyarázza mit kell esetleg rendbetenni, amennyiben valami elkerülné a figyelmemet. Például, hogy a lábdob nem elég hangos, vagy: „Nehogy bekapcsold a kik-et!” Ez a mániája! Ha-ha... (megj. A „kik” egy hangmérnöki technika, aminek segítségével a lábdobokat samplerekkel helyettesítik be, hogy jobban szóljon.) Ez egy könnyű „fix”, de sok dobos nem szereti, mert a hangzás így nem valódi. Ez a mániája! Ha-ha... A lemez kijön még a nyáron, az biztos.

Köszönöm a beszélgetést és minden jót kívánok!

David Martone: Nagyon köszönöm, és légyszíves feltétlen látogass el a honlapomra a www.davemartone.com címen!

Tartuffe
Címkék: interjú
2008.jan.30.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

David Gilmour: On An Island (2006)

Egy régi, közel két éves lemezértékelő írásomat adom most közre, ami eredetileg 2006. május 18-án jelent meg a hardrock.hu internetes hard rock magazinban. Onnan "mentettem ki", s így utólag újraolvasva úgy érzem, a mondanivaló mára sem kopott meg.



Megjelenés
:
2006

Kiadó:
Sony

Internetes honlap:
www.davidgilmour.com

Stílus:
prog/art rock

Származás:
Nagy-Britannia

Zenészek:

Castellorizon (Gilmour)
David – guitar

On An Island (Gilmour/GilmourSamson)
David – vocals, guitars, electric piano, percussion
David Crosby – vocals
Graham Nash – vocals
Richard Wright – Hammond organ
Rado Klose – guitar
Guy Pratt – bass
Andy Newmark – drums

The Blue (Gilmour/Samson)
David – vocals, guitars, bass, percussion, piano
Richard Wright – vocals
Andy Newmark – drums
Jools Holland – piano
Chris Stainton – Hammond organ
Rado Klose – guitar
Polly Samson – piano

Take A Breath (Gilmour/Samson)
David – vocals, guitars
Guy Pratt – bass
Ged Lynch – drums
Phil Manzanera – keyboard
Leszek Mozdzer – piano
Caroline Dale – cello

Red Sky At Night (Gilmour)
David – guitars, saxophone
Caroline Dale – cello
Chris Laurence – double bass
Ilan Eshkeri – programming

This Heaven (Gilmour/GilmourSamson)
David – guitars, vocals, bass
Georgie Fame – Hammond organ
Phil Manzanera – keyboards
Andy Newmark – drums
Drum samples courtesy of Adam Topol and Jack Johnson

Then I Close My Eyes (Gilmour)
David – guitars, bass harmonica, cumbus
BJ Cole – Weissenborn guitar
Phil Manzanera – piano
Robert Wyatt – cornet, voice, percussion
Andy Newmark – percussion
Caroline Dale – cello
Alasdair Malloy – glass harmonica

Smile (Gilmour/Samson)
David – guitars, vocals, percussion, Hammond organ, bass
Willie Wilson – drums
Polly Samson – vocals

A Pocketful Of Stones (Gilmour/Samson)
David – guitars, vocals, Hammond organ, piano, bass, percussion
Leszek Mozdzer – piano
Lucy Wakeford – harp
Alasdair Malloy – glass harmonica
Chris Laurence – double bass
Chris Thomas – keyboard
Ilan Eshkeri – programming

Where We Start (Gilmour)
David – guitars, vocals, bass, percussion, Hammond organ
Andy Newmark – drums

Dalcímek:

1. Castellorizon
2. On An Island
3. The Blue
4. Take a Breath
5. Red Sky At Night
6. This Heaven
7. Then I Close My Eyes
8. Smile
9. A Pocketful of Stones
10. Where We Start

Értékelés:

David Gilmour – Születésnapomra

„Ím, hatvan éves lettem én -
meglepetés e szerzemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e szigetországi szegleten
magam
magam.”

Gilmour, zseniális magyar költőnk után szabadon, akár így is bemutathatta volna legújabb lemezét, mely pontosan az 1946. március 6-án született gitáros 60. születésnapján jelent meg. Ha kicsit megkésve is, de: Boldog Szülinapot, David!

Nem lehet azt mondani, hogy Gilmour egymás után ontotta volna magából a szólólemezeket, hiszen az 1978-as első album és az 1984-es „About Face” után ez a sorban a harmadik. Közben, 2002-ben volt egy koncert DVD, amit a londoni Royal Festival Hall-ban vettek föl. Itt már elhangzott az új albumon is szereplő „Smile” című szám, s amikor Gilmour bejelentette, hogy most egy új dalt fog eljátszani, akkor nagyot dobbant a szívem a reménytől, hogy rövidesen új lemez készül.

Ez a parázsló remény akkor kapott igazán lángra, amikor bejelentették, hogy a Live 8 koncertsorozat londoni eseményére (2005. július 2.) megint összeáll a Pink Floyd, ráadásul közel negyed évszázad után először újra együtt lépnek föl Roger Waters-szel. Sajnos az egyszeri föllépés után minden kecsegtető ajánlat ellenére sem voltak hajlandóak közös turnéra indulni. Már-már minden veszni látszott...

Ekkor jött azonban Gilmour nagylelkű születésnapi ajándéka, az „On An Island” című album, amit érthetően nagy várakozás előzött meg. A 2002-es „Meltdown Concert” DVD már előre jelezte, hogy az új anyagtól mit várhatunk: a koncerten egy többnyire akusztikusan megszólaló, andalító, ha úgy tetszik kicsit öreguras Gilmour-t láttunk, hallottunk. Persze a Pink Floyd sem a beindulós nótákról, vagy az ördögi tekerésekről szólt, de Gilmour most határozottan egy letisztult, megállapodott, meditatív oldalát mutatja. Sok tekintetben a Pink Floyd kora 70-es évekbeli munkáira, elsősorban a „Meddle” (1971) és az „Obscured By Clouds” (1972) című albumokra emlékeztet.

Az új lemez szépen, arányosan szól, s meglehetősen egységes összképet mutat. A lágy hangzás, a merengős, lassúcska dalok egyáltalán nem unalmasak, és Gilmour ezúttal is jócskán kényeztet bennünket varázslatos, gondosan megkomponált szólóival. Külön kiemelésre méltó a „Take A Breath” című nóta, amely akár a „Momentary Lapse Of Reason” (1987) címet viselő ünnepelt albumon is szerepelhetne. A „The Blue” hangulatában a „Division Bell” (1994) legszebb pillanatait idézi, míg a „This Heaven” és a „Where We Start” a már korábban említett „Meddle” idejébe repítik vissza a hallgatót.

Bizony, Gilmour az igényes rock zene nagy öregje, és bár kétségkívül eljárt fölötte az idő, azért leírni nem szabad. Figyelemreméltó zeneszerző és zseniális gitáros, akinek sajátos stílusát gitárosok generációi próbálják meg „leszedni” vajmi kevés eredménnyel. Titka ugyanis nem a technikában van, valahonnan belülről fakad...

„Én az egész világot fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”

Összegzés:

Egy zseniális, de sajnos szólókarrierjét tekintve nem túlságosan termékeny zenész szülinapi meglepetése ez az album. Igaz, Gilmour egy kicsit megöregedett, s ez mind ritkás, hófehér haján, mind a lemez tempóján lemérhető, de szerencsére gitárral varázsolni még mindig nagyon tud. A Pink Floyd rajongóknak kötelező, még akkor is, ha sem mérföldkőnek, sem korszakalkotónak nem nevezhető az anyag.

Tartuffe
Címkék: lemezkritika
2008.jan.29.
Írta: Dionysos 1 komment

Myrath lemezajánló

Borító:
























Megjelenés:

2007 szeptember

Kiadó:
Brennus Music (Franciaország)

Internetes honlap:
http://www.myspace.com/myrathband

Stílus:
progresszív metál

Származás:
Tunézia

Zenészek:
Zaher Zorgati - ének
Malek Ben Arbia - gitár, ének
Elyes Bouchoucha - billentyűk, ének
Anis Jouini - bőgő
Saif Ouhibi - dobok

Dalcímek:
01. Intro 2'06
02. Confession 6'37
03. Hope 8'53
04. Last Breath 4'23
05. Seven Sins 11'23
06. Fade Away 4'43
07. All My Fears 5'12
08. My Inner War 8'33

Az előző bejegyzésben olvasható interjú közzétételének apropója az, hogy szinte teljesen véletlen, majdnem céltalan internetes böngészésem során ráakadtam egy zenei gyöngyszemre. Meglepőnek tartom, hogy egy olyan színvonalú szellemi termék, mint a Myrath együttes "Hope" című albuma eleddig szinte semmilyen lehetőséget sem kapott a bemutatkozásra a hazai zenei életben; az írott vagy elektronikus szaksajtó orgánumaiban. Ez persze leginkább annak tudható be, hogy tulajdonképpen egy vadonatúj tunéziai banda debütáló albumáról van szó, ami egy relative kis kiadónál jelent meg. Ez azonban ne rémísszen el senkit, mert egy kiváló, egyenletesen magas szinvonalú, a nemzetközi porondon is nyugodt szívvel vállalható teljesítményről van szó.

A lemez (meglehetősen tekervényes utakon) éppen akkor került hozzám, amikor a 2007-es év legjobb 10 zenei kiadványának listáját állítottam össze. Nincs abban semmi túlzó vagy teátrális, ha most azt mondom, hogy az album nálam legott az előkelő 5. helyre ugrott, olyan zseniális bandákat utasítva maga mögé, mint a Dream Theater, Pagan's Mind, vagy a Sieges Even. Már régóta ácsingóztam egy igazi metál banda után, ami a progresszív, súlyosabb hangzást ötvözi a keleties, arab zene számomra varázslatos "kromatikus" világával.

A Myrath hangzásában leginkább a SymphonyX-re hasonlít, ami a korábban közölt interjú fényében nem is olyan meglepő, hiszen az együttes eleinte amolyan SymphonyX "cover band"-ként működött. Tekintve, hogy véleményem szerint a SymphonyX "Paradise Lost" című lemeze a tavalyi év legjobb albuma lett, ez az összehasonlítás elég beszédes. A gitáros tudatos zenei és hangszeres önképzése, valamint a tény, hogy a banda évekig az élvonalbeli együttesek számain csiszolgatta stílusát hiteles és követendő példaként lebeghetne a hazai rock és metál zenészek lelki szemei előtt. Kedvcsinálóként a lemez három számát (All My Fears, Hope, Confession) az együttes MySpace oldalán teljes egészében meg lehet hallgatni.

Összegzésképpen csak azt tudom mondani, hogy ezek az ismeretlen tunéziai fiúk egy nagyon ütős és igazán maradandó művet tettek le az asztalra. Remélem, hogy az énekes cseréje nem fog kárukra válni. Nekem a billentyűs Elyes Bouchoucha Russell Allen-re emlékeztető hangja és stílusa nagyon tetszik. Már alig várom,  hogy mihamarabb élőben is halhassam, láthassam ezt a remek produkciót.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2008.jan.29.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Myrath interjú

 
 
 
Myrath interjú
(Port El Kantaoui, 2007. november 26.)

Forrás: http://baskanij.punt.nl/?id=441181&r=1&tbl_archief=&

Fordította:
Tartuffe

Amikor Tunéziára gondolunk, nem elsősorban a zene és metál szavak jutnak eszünkbe, még kevésbé e kettőnek izgalmas keveréke. Ennek ellenére az elmúlt néhány év során nehezen titkolható ténnyé vált, hogy az „underground” mozgalomból jónéhány metálos figura lépett elő, hogy egy új “kemény” mozgalomban egyesítsék magukat. Hogy legalább évente egyszer teret adjanak ennek a mozgalomnak, megalapították a Mediterrán Gitárfesztivált. Ez a rendezvény 2004 óta minden évben megrendezésre kerül, hogy a gitárzenék különböző formáinak teret biztosítsanak, és hogy helyi bandáknak alkalmat adjanak karrierjük beindítására a szélesebb értelemben vett világban. Eddig az egyetlen banda, amelyiknek ez sikerült a Myrath volt. A Myrath meglehetősen fiatal srácok egy nagyon tehetséges csapata, akik mindnyájan Tunisz külvárosából származnak, s akik Hope című kiváló albumukkal meg kívánják hódítani a metal-zenei világot. A lemez a francia Brennus Music kiadónál jelent meg, így ők lettek az első tunéziai banda, akik külföldi kiadó vállalatnál tudták megjelentetni muzsikájukat.

A banda eredetileg XTAZY néven indult, és különböző blues és rock földolgozásokat játszottak. Hamarosan azonban a zenei stílus a progresszív irányba mozdult el, kiváltképp a SymphonyX hatására. Az alapítótag és gitáros Malek Ben Arbia így emlékezik: „Amikor először kezembe vettem a gitárt még csak 13 éves voltam. A környékbeli srácokkal nagyon sok metal zenét hallgattunk, és egyszer csak elhatároztuk, hogy mi is valami hasonlót akarunk csinálni. Akkoriban nem volt sem zenei jártasságunk, sem saját hangszerünk, így először csak kiötlöttünk néhány jó zenei ötletet, majd beszereztük a szükséges hangszereket. Először csak földolgozásokat játszottunk Jimi Hendrix-től, Eric Clapton-tól, meg a Metallicá-tól, de kesőbb előálltunk több összetettebb saját anyaggal is, miután fölfedeztük a SymphonyX iránti közös rajungásunkat.”

Malek az első akkordokat egy barátjától tanulta el, de később fölismervén a zenei képzettség fontosságát, 2005-ben beíratkozott a neves francia Nemzetközi Zenekadémiára (Musique Académie Internationale). Bemutatkozó albumuk a Double Face még teljesen saját erőből (és csak Tunéziában) jelent meg, s bár ez a kezdeti erőfeszítés még nem mutatja meg teljességében a csapatban rejlő potenciákat, már egyértelműen jelezte, hogy itt egy ígéretes, saját „hangot” kereső csapatról van szó. A dobos Saif Ouhibi így kommentálta az első próbálkozást: „Még csak 18 évesek voltunk és ez az album csak amolyan próba, első kísérlet volt arra, hogy meglássuk, milyen messzire is jutottunk zeneileg. Azért nagyon jó érzés volt, hiszen mi voltunk az első tunéz banda, akik lemezt vettek föl. Sajnos mivel nem volt szerződésünk, mindent magunknak kellett csinálnunk, de nagyon sokat tanultunk belőle, és azóta sok új elemet tettünk hozzá a zenénkhez.”

Miután sikeresen befejezte tanulmányait a Nemzetközi Zenekadémián Malek azzal a meggyőződéssel tért vissza Franciaországból, hogy a csapat rendelkezik minden szükséges tulajdonsággal ahhoz, hogy egy nemzetközi karrier építésébe kezdjen. A zenei profizmus erősítésére fölvettek egy új basszert Anis Jouini személyében, és új számok írásába kezdtek, s ennek az erőfeszítésnek eredménye a Hope című album.

Az új lemez Kevin Codfert, az Adagio billentyűsének segítségével készült, akivel a harmadik Mediterrán Gitárfesztivál alkalmával találkoztak, amikor a banda meghallgatásra jelentkezett. Codfert vezetésével, aki vállalta az album producerelését és a hangmérnök szerepét, 8 kiváló számot rögzítettek 2006 végén Tuniszban, az Ettawfik Stúdióban. Malek elmondása szerint: „Egy nemzetközi megjelenés kapujában Kevin úgy gondolta, hogy egy különleges és egzotikus névre van szükségünk, lehetőleg egy arab névre, ami egyszerre kiemel bennünket a többiek közül és utal a származásunkra. Mivel nekünk tetszett a Legacy név, lefordítottuk hát arabra, és fölvettük a Myrath nevet, amivel adózunk az előttünk járó bandák által ránk hagyományozott zenei örökség előtt.”
   
Miután a fölvételek elkészültek Tuniszban, Kevin mindent magával vitt Franciaországba, hogy ott fejezze be a munkálatokat. Ezután különböző kiadóknak megküldte az anyagot, és a Brennus Records fölfigyelt rá, ami nagyon jó megoldásnak bizonyult, hiszen ez a kiadó arról ismert, hogy szívesen karol föl kezdő bandákat, és rengeteg promóciót ígértek. Így aláírtunk velük egy ötéves szerződést.

A Myrath debütáló albuma egy igazi klasszikus progresszív metál mestermű lett. Minden nóta dinamikus egyvelegét alkotja a kemény basszus munkának, a dallamos gitártémáknak és a klasszikus zenei hatásokat mutató billentyűkezelésnek. A billentyűket kezelő Elyes Bouchoucha énekelte föl a dalokat, akinek a hangja sokszor Russell Allen-re emlékeztet. Ami az albumot igazán különlegessé teszi az a sok finom keleties zenei hatás. Ez nagyon sokat ad a dalokhoz, és megadja a kellő feszültséget ahhoz, hogy a zene a hallgatót mindvégig lekösse. A zene maga sokszínű, intenzív, sok ritmusváltás tarkítja, s ha hasonítani kellene valamihez, akkor a SymphonyX és a Dream Theater mellett természetesen az Adagio jutna eszünkbe.


A lemezborítót Ayoub Hidri tervezte és egy magányos alakot ábrázol, aki nyilván elveszett a sivatagban és egy ősrégi város romos maradványai előtt áll. Malek szerint a borító terve mögött egy történet rejlik: „A sivatag egy meglehetősen nagy hely, ahol bizony könnyű elveszni. Az ábrázolt ember a semmi közepén ragadva elvesztett minden reményt, de a régi épület bejárata közelebb és közelebb csalogatja egy új világ ígéretével. Röviden ez azt akarja mondani, hogy akármilyen nehézre is fordul a sorsunk, nem szabad föladnunk a reményt, mert minden megpróbáltatásból van kiút.”

Közvetlenül a Hope megjelenése után Zaher Zorgatti csatlakozott a csapathoz és Elyes helyett ezentúl ő énekel majd. Elyes ugyanis billentyűsként a hangszerére kíván összpontosítani, hiszen élőben, a színpadon egyre nehezebben tudta a kettőt összeegyeztetni. Zaher-t sokan Tunézia legjobb metál énekesének tartják, és kapcsolata a bandával egy az Il Menzeh Színházban tartott közös koncertre vezethetők vissza. Olyan énekesek voltak rá hatással, mint Ronnie James Dio, Bruce Dickinson vagy James LaBrie. „Sokféle énekest szeretek és egy sokszínű technikát kívánok alkalmazni. Mindig az olyan előremutató zenéket kedveltem, mint a Beatles vagy a Queen, de csípem a metált is; olyan keményebb bandákat, mint a Metallica és a Pantera. Az énekstílusomban próbálom ötvözni a tipikus rock hangot az arab zenei hagyományokkal, ahol egy kicsit eltér a hangképzés és a stílus.” Egy rövid bemutató után nyilvánvalóvá válik, hogy egyaránt otthon érzi magát a mélyebb és magasabb hangtartományokban, és hangja új lehetőségeket nyit majd meg a Myrath előtt. A banda jelenleg új dalokon dolgozik és keresi a lehetőséget, hogy Európa színpadain is mielőbb megjelenhessen.
Címkék: interjú
2008.jan.01.
Írta: Dionysos komment

"Küldetésnyilatkozat"

Küldetésnyilatkozat (Mission statement) a bloggerektől

Valójában nincs szó sem igazi küldetésről, sem nyilatkozatról, így a "küldetésnyilatkozat" manapság kurrens kifejezése enyhén szólva pontatlan, de legalább divatos. Amikor küldetésről beszélünk, akkor ezt nem kötjük világjobbító emberbaráti szándékhoz, vagy üzletszerű megfontolásokhoz, inkább csak az igényes és alapvetően gitárközpontú rock zene iránt érzett rajongásunknak egyfajta akut túltengésére utalunk, ami időközönként izgatott közléskényszerünk túlcsordulásához vezet az "informatikus tér-idő kontinuumban" (hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljünk).

Ez a blog az, ami. Egy internetes napló, amelynek esetleges, rendszertelen és sokszor összefüggéstelen bejegyzései a saját zenei élményeinket, alkalmi benyomásainkat hivatottak számon tartani. Persze mivel mi sem vagyunk híján minden altruizmusnak, ez a "zenei napló" nem egy teljesen öncélú, nárcisztikus bájolgás. Erőfeszítésünkben benne van a lehetőség, hogy mások számára is érdekes, sőt kifejezetten informatív legyen. A blognak nem titkolt járulékos szándéka, hogy a mai rock és metál zenei élet szövevényes és egyre nehezebben követhető világában alkalmasint útmutatóként szolgáljon, a tájékozódást segítse.

Elkerülhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk a névválasztásról. A név "Dionysos Rising" burkolatlan utalás E. Michael Jones azonos című könyvére (San Francisco: Ignatius Press, 1994), amelynek legfőbb tézise, hogy Wagner óta a modern zene menthetetlenül a degeneráció útjára lépett, s azóta is a kulturális és erkölcsi romlás legfőbb katalizátoraként működik. Az ókori görög bölcselők, különösen Platón (lásd: Az Állam, Timaeus) figyelemreméltó és alapvetően helyes meglátása a zene társadalmi, kulturális vetületéről és az oktatásban betöltött fontos szerepéről lényegében helyes, de bizonyos összhangzatok és tónusok eleve erkölcstelenné nyilvánítása, vagy teljes kizárása a társadalom életéből enyhén szólva túlzónak tűnik. Jones valójában ezt a zene- és társadalomelméleti hagyományt követi, de ötvözi számtalan kulturális és etikai megfontolással, ami azután előítéletes és ideologikus megközelítésében egy eklektikus és nehezen védhető elméletté áll össze.

Jones sztereotipikus képviselője annak a "Harcosok Klubjának", amelynek legfőbb célja a modern, és főleg a rock zene teljes démonizálása. Vezérlő elvük, ami azért bizonyos elemeiben - főleg ami e téren a nyilvánvaló és tagadhatatlan túlkapásokat illeti - helytálló és kifejezetten intelligens meglátásokra épül, egyfajta "pszicho-szexuális összeesküvés-elmélet", ami egyszerre ideologikus és leegyszerűsítő (e kettő mindig kéz a kézben jár). Jones, miközben kérlelhetetlenül támadja Sigmund Freud-ot, maga is mindent a fékevesztett, esztelen szexuális libidóra vezet vissza. Valójában azonban, aki ezt a "szex, drog, rock 'n' roll" baromságot véresen komolyan gondolja - legyen a rock zene kritikusa vagy rajongója -, az még mindig csak a jelenség fölszínén kapirgál.

A modern zenei stílusok (beleértve a jazz, blues, rock, stb. zenei világát is) eredete és egyben célja Jones szerint egy "pszicho-szexuális" aberráció, a társadalmi és erkölcsi rend teljes fölforgatása, amelynek legfőbb fegyvere a degenerált zenei formák és hangzatok által előidézett révület (démoni eksztázis). Ezért van az, hogy ezt a fajta zenét Dioníszosszal (a Dionüszosz olvasat csupán ellenszenves és korszerűtlen germanizmus), vagy latin nevén Bacchusszal hozza kapcsolatba. Dioníszosz, Zeusz főisten és Szemelé fia elsősorban a földművelő lakosság körében volt népszerű istenség, mint a folyton megújuló, termékeny természet, a bor és az eksztázis istene. Történelmi tény, hogy a görög-római mitológiának ezt az alakját sokszor olyan kultusz övezte, amit az alkoholos révület, tébolyult kicsapongás, és féktelen orgiák jellemeztek. Innen a megbélyegző társítás a rock zene és Dioníszosz újjáéledése között. 


Ennek a blognak nem célja, nem feladata a Jones által nevesített, tipikus - és sajnos nem mindig alaptalan - vádakat megválaszolni. Ez egy meglehetősen összetett, kusza probléma, amit elsősorban filozófiai, zeneelméleti kérdésként kell kezelni. Névválasztásunkat nem a Jones-féle dehonesztáló, rosszindulatú jelentéstársítás ihlette, hanem éppen az általa bennünk ébresztett dac, valamint az a párhuzam, ami a dioníszoszi eksztázis és a zenei katarzis között kétségkívül fönnáll. Az igényes, összetett, virtuóz muzsika által kiváltott katarzis nem azonosítható a bacchanáliák élvhajhászatával, inkább azzal az élménnyel, "átérzéssel" rokon, amit egy kitűnő bor, vagy egy finom étel hozzáértő elfogyasztása okoz. Ez nem mond ellent sem az ésszerűségnek, sem a vallásos erkölcsiségnek, bár a lehetőséget tagadhatatlanul magában hordozza. Előfordul, hogy egy borszakértő részegessé lesz, vagy egy éttermi kritikusból 300 kilós dagadék válik. Mi azonban a profán zenei katarzis mértéktartó és aberrációktól mentes élményeiből táplálkozunk, a józan részegség és a higgadt rajongás hangján kívánunk szólni.

Tartuffe/Túrisas
süti beállítások módosítása
Mobil