Hát, kiváncsi vagyok, hogy ezt az előadót és ezt az albumot hányan fogják ismerni! Az egy dolog, hogy Gakis otthonában, Görögországban kisebbfajta rock legenda, de hogy a hellén nemzeti határokon túl gyakorlatilag nevesincs előadónak minősül, az hótziher. Én is csak a korábban említett Perris Records leárazás miatt futottam bele, de egyáltalán nem sajnálom. A pasinak furcsa, rekedt és mély fekvésű hangja van, viszont egész jó zeneszerző, ha totál bele is ragadt a '80-as évek pufihajú korszakába, amit a frufrus, tupírozott frizőr is ellentmondást nem tűrő modorban nyilatkoztat ki.
A lemez érdekessége az, hogy Kip Winger producerelte, keverte és maszterelte, márpedig Winger nem az a művész, aki olcsó igénytelenségekhez adja a nevét. Ráadásul akad itt néhány neves vendégmuzsikus is, mint pl. Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple), Bobby Rondinelli (Rainbow), James Kottak (Scorpions), Greg Smith (Alice Cooper) és Mark Cross (Helloween, Firewind, Outloud). Több nótában valódi vonósnégyes szerepel, sőt a bónuszként hozzácsapott hagyományos görög dalban egy női kórus is hallható; ezek a tények is a produkció igényességének világos bizonyítékai.
Miközben az albumot hallgatom, leginkább az 1993-as Coverdale/Page album jut eszembe (kivéve Coverdale erőltetett sikolyait), mindenesetre egyértelműen a '80-as évek Whitesnake-szerű blues rockjából táplálkozik. Ez egy aprólékosan megszerkesztett, alaposan kiérlelt és meglepően "zenei" dalcsokor, nem valami fércmunka magukról túl sokat gondoló középszerű muzsikusok interpretálásában. Az ismeretlen görög gitárosok szólói pl. nagyon meggyőzőek. Nem hiszem, hogy rongyosra fogom hallgatni, de sok mindent megadnék azért, hogy a rádióban végre egyszer ilyen számok szóljanak.
Előrebocsátom, hogy nem rég megérkezett Amerikából egy kövér csomag, amit a Perris Recordstól sikerült megvásárolnom elképesztően alacsony, akciós áron. Annyira jutányos volt az ajánlat, hogy olyan muzsikákat is fölvásároltam, amiket magamtól egyébként nem biztos, hogy levadásznék. Ezekből fogok szemezgetni a közeljövőben. Most éppen Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerző sokadik projektje van soron. Enevoldsen gyakorlatilag olyan több stílusban is otthonosan mozgó, termékeny zeneszerző, mint a Frontiers üdvöskéi: Magnus Karlsson, Alessandro Del Vecchio és Erik Martensson. Nem is értem, hogy a nápolyi kiadó még hogy nem szerződtette le a házi komponistái közé.
Enevoldsent annak idején a Section A prog/power metál albumaival ismertem meg, de hamar kiderült, hogy a csóka az "egyenesebb", lazább, könnyedebb műfajokat is szereti. Így azután sorjáztak a különböző formációkban (pontosabban énekesekkel) készített lemezek: Fatal Force, Pinnacle Point, és a kvázi-AOR szellemben fogant Acacia Avenue. Az első, 2010-es AA lemezről írtam is, de a 2014-es "Cold" személyes érdektelenség miatt kimaradt, viszont a harmadik albumon már a hátborzongató Andy Endberg (Section A, Speaking To Stones, Sorcerer) és a nem kevésbé tehetséges Mats Levén is szerepel, így a postaköltséggel együtt kb. 1500 forintos ár nem jelenthetett problémát. Előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg, és utólag sincs bennem cseppnyi megbánás sem.
Nem állítom, hogy a lemezen szereplő dalcsokor hibátlan, és azt sem, hogy az anyag felejthetetlen alapvetés lenne a szakmában, de simán kellemes hallgatnivaló, ha az ember nem zsigeri, évtizedekre meghatározó élményt vár tőle. Ultra dallamos, könnyen emészthető hard rock, olykor AOR nóták sorjáznak itt olyan kiváló énekesek előadásában, mint Rob Moratti (Saga, Rage Of Angels), Steve Newman (Newman), Torben Lysholm (Pangea, Mysterell). Nekem mégis azok a dalok tetszenek legjobban, ahol a mikrofon mögött Andy Endberg áll: "Survive", illetve a Section A kitűnő "The Seventh Sign" albumáról átemelt és némileg fazonigazított, akusztikus "The Man In The Mirror". Mats Levén egy Deep Purple földolgozásban tűnik föl, ám Enevoldsen kicsit szögletes stílusa minden Blackmore-os, már-már nyegle könnyedséget kiöl a legendás "Space Truckin'"-ból. A lemez leginkább forró nyári estékre, sok-sok laza fröccs mellé ajánlott... főleg, ha hozzájut valaki potom 1500 forintért.
Srdjan Brankovic, a Kotta kolléga által egykor jogosan méltatott szerb AlogiA gitárosa és zeneszerzője 2008-ban egyszer már meglepett minket egy zeneileg kiváló minőségű albummal, amelyen parádés szereposztásban vonultak föl igazán neves világsztárok. Egyetlen kifogásom az volt, hogy a lemez műfajilag kicsit csapongó volt (az AOR-tól a neo-klasszikus tekervényeken át a progresszív metálig szinte minden szerepelt rajta), illetve a házistúdiós körülmények sajnálatos nyomot hagytak a hangzáson. Máig állítom, hogy egy kifogástalan hangzás (és persze egy jókora promóciós összeg) nemzetközi sikerekig röpíthette volna őket. Persze Fortuna istennő csalfa egy némber...
Ezúttal elmaradt a híres-neves vendégsereg, csak Santiago Dobles (Aghora, Cynic, Pestilence) és Bobby Koelble (Death) pengetett néhányat az albumon, viszont maradt az általam rendkívül nagyra becsült Nikola Mijic énekes, aki a mi progos erősségünk, a Dreyelands frontembere és időközben komoly babérokat aratott le az Eden's Curse soraiban is. Őt két dal erejéig (Without You, Remember Me) kisegíti egy tök jó hangú amazon, bizonyos Andjela Isic, valamint a "The One Who Lives A Dream" című balladában maga Brankovic is kipróbálja magát a mikrofon mögött.
Brankovic azt nyilatkozta, hogy az új lemez (amiről most két éves késéssel tudósítok) stílusában sokkal egységesebb mint az előző, mert gondolniuk kellett arra, hogy ezeket a dalokat majd élőben is elő kell adni. Sajnos nem volt még alkalmam egy ilyen koncertet megnézni, de simán elutaznék érte – mondjuk – Szabadkára vagy Zentára (ezek egyébként is baromi jó helyek)! Hogy ez az "egységesítés" összességében jót tett-e a projektnek, az már ízlés kérdése. Az első anyag progresszív hozzáállása ugyanis eltűnt (ezt én személy szerint savallom), és gyakorlatilag laza, hard rockos dalokat hallunk – a korábban említett "Without You"-ban pl. szaxofon is van. Egyedül a Koelble és Dobles vendégszereplésével "habosított" bónusz nóta, a "Connected" emlékeztet a debütáció komplexebb pillanataira.
Lehet, hogy nekem jobban tetszett az első album, de attól még ez egy nagyon tisztességes dallamos hard rock lemez, jó dalokkal és kiváló gitárszólókkal. Bár a hangzás korántsem tökéletes, a 2008-as minőséghez képest fejlődést mutat. Kíváncsi vagyok mennyi zsét kérnének egy föllépésért itt, fülledt atmoszférájú, dél-magyarországi városunkban. A helyet a haverom adná, a söröket meg én fizetném.
Istenúccse, ezt már csak azért megírom, hogy borsot törjek Túrisas cimbora méretes tokmánya alá. Műfajilag ugyanis nem föltétlen indokolt itt szerepeltetni, de régi és orbitális nagy kedvencem; még akkor is, ha a fémszívű haverokat a vérvörös ragya veri ki tőle. A Tower Of Power a kései '60-as évek szivárványos világának és a San Francisco-i öböl multikulturális régióinak (jelen esetben Oaklandnek) zseniális terméke. Alapvetően soul funk zenekar, de a jazz, r'n'b, blues hatások sem állnak távol tőlük. A '70-es évek elején megjelent 3 zseniális albumukkal (Tower Of Power – 1973, Back To Oakland – 1974, Urban Renewal – 1975) egyszer s mindenkorra beírták magukat a zenetörténelembe (összesen 8 Billboard Hot 100-as dalt jegyeznek), de az én szívembe is.
Az együttes lényegében megalakulása óta aktív és közel 20 lemezt jelentettek már meg, a kezdeti nagy sikerek után mégis hosszú ideig lappangtak. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen a briliáns rézfúvos szekció műfajában a világ egyik legjobb, legkeresettebb formációjának számít, megannyi lemezen szerepeltek stúdiózenészként, és hatalmas előadókat kísértek koncertkörútjaik során. Csak néhány példa az olvasóknak ismerősök közül: Santana, Journey, Rod Stewart, Damn Yankees, Spyro Gyra, Aerosmith, Poison, Toto stb.
Az éppen 50 éves, jubiláló zenekarral már legalább 60 különböző muzsikus dolgozott együtt, lemezeken vagy koncerteken járulva hozzá a kollektív munkához. Jelenleg "csak" 10 tagja van a bandának, természetesen beleértve a két alapító szaxist, Emilio Castillot és Stephen "Doc" Kupkát, valamint a puskakezű "funky master" dobost, David Garibaldit. A lemez egyébként 2012 óta készülget, hat év alatt négy "recording session" szüleménye, és a zenekar célja az volt, hogy hosszú karrierjük egyik legjobb lemezét készítsék el.
Nekem az a véleményem, hogy a "Soul Side Of Town" nagyon jó anyag lett, baromi jól szól, kellően változatos is, de nekem azért az "Urban Renewal" marad az abszolút kedvenc. Persze az a fiatalos tűz már nem is várható el tőlük, több mint 20 éve leszoktak a százfajta bódító esszenciáról, amivel pusztították (inspirálták?) magukat. Mindazonáltal – ahogy Castillo nyilatkozta – bármit is csinálnak, az végül mégis Tower Of Poweresen szól. Arra a kérdésre pedig, hogy 50 éven át hogyan voltak képesek ilyen sok és ilyen minőségi muzsikát szerezni, azt felelte: "Mindezt Isten csinálta, mi csak ott voltunk."
Szóval a tufa rocker spanok minden kifogása ellenére kijelentem: az olyan vérpezsdítő, mámorító ritmusú dalok, mint a "Hangin' With My Baby", a "Do It With Soul", vagy az "After Hours" simán indokolják ezt a bejegyzést – ha itt netán stílusidegen is.
Egy kis visszatekintés sohasem árt. Ezen az oldalon egyetlen lemezükről sem írtunk, de (ahhoz, hogy képbe helyezzük magunkat a The Magpie Salute-ot illetően) érdemes fölidézni a The Black Crows (a fene megeszi ezeket a névelős együttes neveket!) karrierjét. Sose felejtem el, hogy mennyire tajtékzott Túrisas még 1992 környékén, amikor a "The Southern Harmony and Musical Companion" (1992) című The Black Crows album megaslágere, a "Remedy" óránként kétszer lement az MTV-n (igen, kérem, akkor még nem a tizenévesek erkölcsi megrontása és lebutítása volt a fő profiljuk). Akkoriban Túrisas cimbora még sokkal kevésbé volt zeneileg "toleráns", és mivel a Led Zeppelin sem jelentett még neki túl sokat (az nála fölnőttkori szerelem), ez a koszos, hippi muzsika is folyton kiborította. Én már akkor is azt mondtam, hogy százszor inkább ez a '70-es éveket idéző, kicsit southern-ös rock, mint a "trutyi" (értsd: grunge). Ráadásul mai füllel is azt gondolom, hogy a "Remedy" brutálisan zseniális dal. Az már csak érdekes adalék, hogy szerintem az Európában kevésbé ismert "Shake Your Money Maker" című debütáció a legjobb anyaguk.
Szóval a The Black Crowst alapító testvérek: Chris Robinson (énekes) és Rich Robinson (gitáros) nem éppen a legjobb testvérek, legalábbis ami a közös munkát illeti. Hullámzó karrierjüket gyakorlatilag végigveszekedték, alkohol- és drogindukált verekedésekkel, vitatkozásokkal töltötték. Több próbálkozás után végül föladták: Chris sokadik szólóalbumát adja ki, Rich pedig (aki a formáció primér dalszerzője volt) egy rossz csillagzat alatt született próbálkozás után Hookah Brown nevű bandájával, 2016 októberében megalapította a The Magpie Salute-ot. Utóbbit Rich gyakorlatilag egykori The Black Crows zenészekkel töltötte föl, illetve a Hookah Brown brit énekesét, John Hoggot (Moke) állította a mikrofon mögé. Hogg hangja és stílusa tökéletesen alkalmas arra, hogy vele régi The Black Crows dalokat is játszanak, de letisztultabb és kevésbé ráspolyos orgánuma miatt új távlatok is megnyílhatnak előttük.
A The Magpie Salute tehát (már összetétele miatt is) egyértelmű folytonosságot képvisel a The Black Crows-zal. Egyértelműen a Led Zeppelin féle blues rock képezi náluk az alapot, de erre rátesznek még jó pár lapát, kifejezetten amerikai gyökerű zenei hatást: kis southern, kis honky-tonk, kis country, kis r'n'b, kis boogie stb. Talán a Led Zeppelin kései (címes és nem számos) lemezeit hozhatnám föl példaként, kiváltképp a "Physical Graffiti" (1975) és a "Presence" (1976) albumokat, jó adag amerikanizmussal.
Tavaly, a "The Magpie Salute" címmel ízelítőként megjelent koncertalbumon szereplő egyetlen új nóta, az "Omission" nagyon betalált, de a jól sikerült korai Pink Floyd-földolgozás, a "Fearless" (Meddle, 1971) is erős reményeket ébresztett bennem. Sajnos az első igazi stúdiólemezen helyett kapott nóták nem annyira a dögös, lüktető "Omission" példáját követik (kivéve talán a "Send Me An Omen"); sok a merengős, lassú tempójú, már-már öreguras dal (mint pl. a beágyazott címadó). Kár, mert ebben az együttesben simán benne lenne egy igazi blues rock bomba is, csupa olyan dalokkal, mint egykor a "Remedy", vagy most a lemezindító "Mary The Gypsy". Talán majd a "High Water II"...
Bruce Dickinson, a bőrdzsekis, cicanadrágos, puma bokszcipős rocker könyvet írt, ráadásul nem is az elsőt. Hogy ezt mikor tette? Hát biztos repülőgép-vezetés közben, miközben egyik kezével a botkormányt, másik kezében a vívótőrt tartotta. És hát akkor hol a pennát? Kérem egy olyan embernél, aki azonos mértékben tudja használni mindkét agyféltekéjét – hogy ez orvosilag-bilológiailag korrekt-e, nem tudom, én csak az eredményen csodálkozom – minden bizonnyal könnyen megoldható. Igen, így is lehet rockerkedni – amibe a kötelező "pia-szex-rock'n'roll" infantilis baromkodásai is beleférnek, és amit az író elegáns könnyedséggel kezel –, bár főhősünk életében a rocker tudat – és itt kerül a csizma az asztalra – csak annyira lényeges, mint önkéntes kadétként rohamosdit jásztani az erdőben, Aleister Crowley – erre még visszatérek – életéről filmet forgatni, sörmárkát kifundálni ízlelőbimbók pusztulása előtt és után, netán sikeresen megküzdeni a gégerákkal.
És még mi fér ebbe? Hát az is, hogy a könyv első negyedét szó szerint unjam, egy teljesen átlagos tinédzser küzdelmeit olvasva önmagával, a családdal, esetleg az angol iskolai rendszer buktatóival: még szerencse, hogy tovább is van, mondjam még? Tehát: aki túljut hősünk bebábozódási korszakán, az igazi pillangóteremtésnek lesz szemtanúja, ahol az Iron Maiden csak egyike a pillangólét ezer színben pompázó repülésének, nem több, vagy kevesebb, mint egyetlen szegmense eme reneszánsz életnek.
A könyv nem összehordott sztorik, esetleg csapongó emlékek laza füzére – ilyennel már találkozhattunk a zenészi biográfiák során, és tapasztalhattuk a forma előnyeit-hátrányait – nem, Dickinson szépen, komótosan, kronológiai sorrendben veszi sorra a történteket, az, hogy egy adott időszakban több olyan fontos is történt, ami a könyv lapjaira kínálkozik, a szerkesztő – illetve az író – baja, aki saját bevallása szerint is kénytelen volt sarokpontokat húzni a terjedelmet illetően – ennek megfelelően pedig rövidíteni-ignorálni egyes, külön könyvet érdemlő életszálakat. Így történhet, hogy a középpontban valóban Dickinson áll és nem az Iron Maiden, de nem is a zenész, hanem az a rendkívüli érdeklődésű és munkabírású ember, aki ki tud és ki is akar tekinteni a heavy metal szupersztráda – ami szűknek is bizonyult hősünk számára – forgalmából. Úgy gondolom, ez is a könyv legfőbb érdeme: úgy tud arányokat tartani, hogy az eredmény ne legyen sem széteső, ugyanakkor ne is legyen hiányérzetünk – illetve alig. (Egyetlen szál maradt szerintem kibontatlanul, mégpedig Dickinson megmagyarázhatatlan vonzódása az okkultizmushoz, illetve kapcsolata a témával, aminek eredménye a már említett Aleister Crowley tematikájú film, a "Chemical Wedding" – ismerős a cím, ugye?).
Sztorik persze vannak, de mindig alárendelve az adott időszak történéseihez, Bruce öniróniával megfestett pillanatképei saját magáról azonban csak annyira érdekesek, amennyit az ember egyébként is elképzel – vagy tud – a rocksztári lét kötelező hozzávalóról, köszönhetően a valóban rendkívül változatos, és sokszínű élettörténetnek, aminek árnyékában a vagabundizmus törpe-lére szenderül. Mert kérem, lehet röhejes, vagy pillanatnyilag ironikus saját hányásunkban fetrengeni egy hatalmas szálloda végtelenített folyosójának közepén, de mennyivel érdekesebb és izgalmasabb a háborús Szarajevó leírását olvasni egy olyan zenész szemszögéből, aki a „legigazibb trooper” módjára mert koncertet adni az akkor még valóban rendkívül veszélyes militáris zónában.
Dickinson jó író, de rendkívüli az alapanyag is, hiszen emberünk életében minden egyszerre jött össze, amire gyermekként – katona, pilóta, rocksztár, vívóbajnok – és amire esetleg felnőttként – forgatókönyv-író, sörtulajdonos, cégvezető – vágytunk és vágyunk. Ezért (is) olyan érdekes a könyv, ami ezúttal nem csak rockereknek íródott: minden bizonnyal az is élvezheti, aki rajongója a kalandos, filmre kívánkozó élettörténeteknek (bár hősünk képességeit ismerve erre – mármint az élet-mozira – előbb-utóbb úgy is sor fog kerülni.)
Nehéz az epigonok élete. Hiába építenek remekműveket, a felhúzott falak alatti alapot csak nem ők csákányolták ki a fémből – olyan hátrány ez, amit egy élet klasszis munkájával sem lehet feledtetni. Érdekes, figyelemre méltó jelenség az utódok handicapje, aminek minden bizonnyal megvannak a maga rejtélyes – és talán nem rejtélyes – pszichológiai gyökerei, és aminek eredménye némiképp igazságtalanul csattan az utódon, még akkor is, ha rendelkezik ugyanazzal a szikrával, mint az alapító példakép.
Itt van rögtön a Primal Fear, akik tulajdonképpen már öt vagy hat album óta szállítják ugyanazt a minőséget, amit a Judas legutóbbi albuma: míg azonban a "Firepower"-től egységesen ejakulált a kritikai jónép, addig a német – vagy ténylegesen nemzetközi – brigád megmaradt amolyan underground bástyának, akik Zatopek módjára – tudjátok, óramű pontossággal – képesek a kimagasló eredményt szállítani, ami persze nem csoda. Ha számba vesszük az együttes tagjait, már csak Alessandro Del Vecchio hiányzik ahhoz, hogy a Frontiers által mesterségesen összeboronált szuperválogatottat kiáltsunk – csak hát amíg ezeknek a produkciójának a rutinszagú egykedvűség, addig a Primal Fearnek egy kötelék-kiképzést maga után hagyó páncélos gárdaezred összekovácsoltsága ad alapot.
Talán ez is az egyik magyarázata a megítélésnek: úgy érzem, az együttes a korábbiakban olyan magasra tette a mércét, amit már sokadik kísérletre sem tudott megugrani, bár az, hogy többedszerre is sikerült a színvonalat prezentálni, már önmagában is többet jelent, mint egyszerű helyben topogást. Ennek ellenére úgy érzem, megakadt a lemezjátszón a tű, és hiába nem találok tulajdonképpeni hibát jelen albumon, már nem tudom olyan lelkesedéssel fogadni, mint hárommal ezelőtti társát. Talán ravasz módra taktikázni kellene a csapatnak, belökve most már egy érezhetően gyengébb albumot, hogy aztán a következővel újból megmutathassák, hol laklik a Metal God – de hát egy nyílt színi adok-kapokhoz szokott brigádtól, úgy gondolom, távol áll az ilyesfajta taktikázás.
Az "Apocalypse" tehát hozza, amit az utóbbi pár év is hozott, a maga módján tökéletes esszenciáját a heavy metalnak, kitűnő énekessel, még kitűnőbb zenészekkel és azzal a standard hangzással, amivel egy egész Rambo-sorozatot meghaladó tesztoszteron mennyiséget képesek kilőni a hangfalakból (és amiből a zenekari képek tanulsága szerint bőven kap a tekintélyes izmokkal rendelkező Scheepers is.)
Nem is mennék végig egyenként a szerzeményeken, használva az elkoptatott, leíró-dicsérő frázisokat, aki tisztában van az eddigi életművel, az tisztában van jelen album erényeivel is. Izgalom tehát nincs – ebben a magasságban ezt már szerintem csak stílusmódosítással lehetne előteremteni, ez a fajta játék azonban nem illik abba a tradicionális világba, amit a Primal Fear képvisel, és ez azt is jelenheti, hogy a csapat elérte a műfaj határait, olyan falakat döngetve, amiket nem akar átszakítani.
Marad hát a megszokott perfekcionizmus, a komfortzóna elhagyási hajlandóságának apró, de nem számottevő jeleivel és a stílust szerető hallgató tökéletes kiszolgálásával. Aki azonban ennél többre vágyik, ne itt keresgessen, mert a "kimaxolás" megtörtént – és a jelek szerint most nem a mestertől, hanem az azzá váló tanítványtól.
Nem is olyan régen, ez év áprilisában elmélkedtem egy szenzációs, 3 DVDs The Doobie Brothers kiadvány apropóján arról, hogy van egy csomó olyan amerikai banda, akikről méltatlanul keveset tudunk az óceánnak ezen az oldalán (ez persze vice versa így van), pedig rocktörténeti szerepük alapvetőnek, esetleg jelentősnek, de legalábbis figyelemreméltónak mondható. A Grand Funk Railroad talán még a Journey, Kansas, Night Ranger, The Doobie Brothers, Foreigner által alkotott közösségből is kilóg, mivel nálunk még a nagy, szakavatott öregek se biztos, hogy emlékeznek rájuk (maximum az emblematikus "We're An American Band"-re, vagy az eredetileg Carol King által szerzett "The Locomotion"-re, amit – vigyázzunk! – nem Kylie Minogue tett híressé). Persze azt is el kell ismernünk, hogy az előbb fölsorolt együttesekhez képest a Grand Funk Railroad a kereskedelmi értelemben vett sikerek (25 millió eladott lemez!) ellenére is a sorhajtó kategóriába tartozik.
A michigani power trióként (minden bizonnyal Clapton Creamjének hatására) alakult csapat Észak-Amerika Uriah Heepje abban az értelemben, hogy – a brit hard rockerekhez hasonlóan – őket is értetlenség, sőt gyakran ellenszenv kísérte a kritikusok részéről, miközben a lemezeik (1969 és 1976 között 11 stúdió album!) kimondottan jól fogytak, a koncertjeik pedig dugig tele voltak. Egy egészen más értelemben viszont okkal hasonlíthatnánk őket a Thin Lizzyhez is, mert amilyen erőtlenül szóltak az írek klasszikus sorlemezei, olyan lehengerlő volt az élő teljesítményük; ennek állít emléket a kitűnő "Live And Dangerous" (1978) dupla koncert album . A "Caught In The Act" gyakorlatilag a GFR "Live And Dangerous"-e; egy olyan kétlemezes (itt baksáról beszélünk!) elő anyag, ami egyértelműen demonstrálja: ez a formáció a színpadon élt igazán.
Bár 1975-ben már nem volt teljes az egyetértés a bandában (egy évre rá föl is oszlottak, azóta többször is újraalakultak), a "Caught In The Act" még a csúcson kapta el őket (no, nem dalszerzés, hanem élő "performansz" szempontjából). Volt ugyan egy korábbi, sikeresnek tekinthető koncertlemezük (Live Album, 1970), de ahhoz képest itt tapasztaltabbak, összeszedettebbek, a hangzás is tisztább, rétegzettebb, arról nem is beszélve, hogy Craig Frost személyében egy tehetséges billentyűs is csatlakozott hozzájuk. CD-n mindenképpen a 2003-as remasztert érdemes beszerezni, mert a korábbi kiadáson (a baksához hasonlóan) kettévágták a "Closer To Home"-ot és lerövidítették Don Brewer dobszólóját.
Ma már szinte hihetetlen, hogy a '70-es évek elején mindenféle utólagos stúdiómunka nélkül adtak ki koncertlemezeket. A "Caught In The Act" a remaszterelés mellett is úgy adja vissza az 1975-ös turné hangulatát, a banda kirobbanó energiáját, a vintage soundot, a zenészek teljesítményét, hogy az eredeti előadás(oka)t egy szemernyit sem változtatja, hamisítja meg. Mint mondottam, a GFR talán nem volt a legbriliánsabb banda a '70-es évek Amerikájában, de kivételes erőt képviseltek a színpadon, és munkásságuk nem maradt nyom nélkül. Most már ezen az oldalon sem...
A metal zene rajongói bázisának vizsgálata remek témája lehetne a szakdolgozatoknak, vagy tudományos elemzéseknek: ennyire ellentmondásos, tagolt, emellett szélsőségekkel terhelt – a véleményét (sajnálatosan) hangosan hallató – adekvát csoporttal talán egyetlen zenei stílus sem rendelkezik. Sokszor elszörnyedve olvasgatom, a rajongói fórumokon megnyilvánuló embereket. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy biztos csak az internet által kitermelt "eltrollosodott" kisebbséggel találkozom, akik vagy szórakozásból, vagy mert pusztán idióták, teleköpködik ellentmondások és végletes indulatok által terhelt véleményeikkel a weboldalak felületét.
A jelenségnek számos aspektusát emelhetném ki, azonban jelen kritika tárgyának megfelelően csak egyet említenék, ami a már elnevezésében is a vaskalapos hozzáállás és értelem nélküli szóalkotás iskolapéldája: a divatbanda jelenségét. Az a rajongói bázis ugyanis, amelyik az elhallgatásról és a médiában történő elnyomásról panaszkodik, képes a depriváltság attitűdjének hangoztatásával párhuzamosan ellenséget kreálni azokból a csapatokból, melyeknek sikerül a mainstream bizonyos fokára hágni, az árulózás pedig hasonló mértékben – és pszichológiai okokkal – indul meg, mint a politikai életben. Mi ez, ha nem az ellentmondásosság csimborasszója: az elismertségért kapálódzó tömeg irigységgel és rosszindulattal löki ki magából a korábbi vágyát megtestesítő elemet – a népszerűség így válik olyan ambivalens értékké, amiért és amivel egyszerre kell küzdeni. Ez az "egészségtelen", szinte skizofrén állapot pedig természetszerűleg szüli a hülyéket és rosszakarókat, akárcsak a középkori Habsburg udvarokra jellemző beltenyészet.
Dee Snider megtestesült példája az ellentmondásos viszonyulásnak. Az az ember, aki milliókat terelt a metal stílus szeretetének ösvényére, rosszindulatú és pitiáner támadásoknak van kitéve, még szerencse, hogy hozzá van szokva ehhez, hiszen az intelligens zenész prototípusát megtestesítve, és a metal zenészekkel kapcsolatos hamis és degradáló képet porba tiporva vett részt és nyert bizalmat azon az előítéletekkel terhelt, szülői csoport által kezdeményezett kongresszusi meghallgatáson, amelyik – ellentétes végkifejlet esetén – évtizedekre határozhatta volna meg a stílus jövőjét. Ez a személyes siker túlmutat magán a zenei stíluson; társadalmi-szabadságjogi kérdéseket vetett fel és tisztázott, egyben példamutató kiállásként került bele a Metal Nagy Sikerkönyvébe.
A Twisted Sister jelenség azonban csak egy – bár meghatározó – eleme az énekes életművének (valamint az ostoba divatbandázás jelenségének), és aki kissé figyelemmel kísérte Snider további munkásságát, az tisztában lehet a zenész rendkívüli sokoldalúságával, a mérhetetlenül konzervatív, ám szabadelvűséget hirdető rajongói bázissal azonosulni nem akaró szabad művészi akaratával.
Életművét nem részletezem, a Wikipédia hasznos társ lehet ebben, inkább koncentráljunk jelen albumra, ami, azt hiszem, talán a legszigorúbb – és sajnos némileg tévútra jutott - formáját jelenti Snider zenei törekvéseinek. Dee szándékának hitelessége természetesen most is vitathatatlan, mint ahogy pályájának valamennyi – még a kissé butácska karácsonyi – állomásáé, de a megvalósulás nem teljes mértékben nyerte el tetszésemet; nem mintha számítana is ez valamit Snider megítélésében!
A zenész beváltotta ígéretét: ilyen kemény, kompromisszummentes anyaggal még nem találkozhattunk a neve alatt, a "For The Love Of Metal" hallatán nekem kissé Jeff Scott Soto legutóbbi, "brutálkodó2 kísérletei jutnak az eszembe, melyek – mint valószínűleg jelen album is – megosztották, illetve meg fogják osztani a közvéleményt.
A kezdeményezés szimpatikus, ám a megvalósítás a segítséget nyújtó zenészek minősége mellett is inkább csak érdekes, mintsem átütő. Persze nem az új köntössel van a baj – abban nem lenne semmi hiba, és azt is elismerem, hogy egy Snider kaliberű alak kreativitását nehéz kordában tartani, de hiába az agresszív, nyílegyenes, célratörő vonal, ha éppen azok a dallamok hiányoznak, melyek eddig olyannyira jellemezték hősünk munkásságát. Pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna rá mód a szigorú alapok fölé odapakolni azokat a védjeggyé vált megoldásokat, melyek tulajdonképpen az énekes egész életpályájára jellemzőek voltak – ezek hiányában azonban pusztán egy átlagos, modern jegyeket is felmutató, ám jellegtelen, amerikai hatású metal anyag született, aminek egyetlen érdeme maga Snider. Ez azonban jelenleg kevés ahhoz, hogy a megszületett zenei anyagban is minőséget teremtsen. Kár, mert érzem a számokból előtörő erőt és a lehetőséget valami jobb megalkotására, mint ahogy Snider lelkesedését is, ami így, hatvanöt felett mindenképpen elismerésre méltó. Remélem, hogy ez a kreatív kedv az énekes további alkotásaiban kissé élvezhetőbb és változatosabb eredményt fog szülni.
Nem tudom – talán nem is érdemes ezt firtatni –, hogy Michael Romeo elhatározásához, miszerint 24 év után (!) szólóalbumot készít, mennyiben járult hozzá régi harcostársa, Russell Allen hosszú évek óta tartó, szűnni nem akaró kikacsingatása a SymphonyX által kijelölt keretekből. Az Adrenaline Mob történetét kezdetektől fogva kíséri egyfajta balszerencse, de a tavalyi szörnyű buszbaleset, mely két ember halálát követelte – Dave Z bőgősét és Jane Train turnémenedzserét – végképp megfektette szegény Allent. Romeo igyekezett biztosítani a rajongókat, hogy ezzel a SymphonyX-nek nincs vége (a Mob már más tészta), és Allennek időt kell adni arra, hogy testi fölépülése után lelkileg is megerősödjön.
Romeo tarsolyában időközben fölszaporodtak a zenei ötletek, így – orbitális nagy szerencsénkre! – elhatározta, hogy ezeket egy szólóalbumon jelenteti meg, pihentetve az anyabanda muzsikusait. Rick Castellano énekes (Blue Oyster Cult) leigazolása érdekes húzás volt, hiszen kipróbált és kiváló énekesről van ugyan szó, de hangjának karaktere érezhetően eltér Allenétől. Ha magamból indulok ki, ez egyáltalán nem baj, mert – ahogy már a legutóbbi SymphonyX lemez kapcsán is fölvetettem – engem bizony sokszor fáraszt Russell erőltetett süvöltése, Castellano hangja és stílusa (bár igyekszik igazodni az elvárásokhoz) viszont "simulékonyabb", kevésbé hajlamos az "elláncfűrészesedésre". A másik zseniális választás John Macaluso a dobok mögött, nem is értem, hogy ez a briliáns muzsikus miért nem talált még igazi otthonra sehol. A legendás Arkban nyújtott teljesítménye, vagy a Tomorrow's Eve legutóbbi albumán vállalt meggyőző vendégszereplése abszolút referenciák.
Tekintve, hogy a SymphonyX legfőbb zeneszerzője Michael Romeo, elég naiv lett volna azt gondolni, hogy szólólemeze jelentősen el fog térni az anyabanda stílusától. A "War Of The Worlds", melynek alcíme alapján nagy szerencsénkre várható folytatása is, simán lehetne SymphonyX soralbum. Az anyag keretéül szolgáló szimfonikus bevezetés (Introduction) és záró tétel (Constellations) árulkodó, tipikus stílusjegyek..., de a keretezett belső tartalom sem mutat kirívó, szokatlan vonásokat. A SymphonyX legutóbbi albumaihoz képest csak annyi különbséget vélek fölfedezni, hogy a gitár talán egy hangyányival kevésbé "ütvefúrós" – ez pedig (mint mondottam) számomra kifejezetten pozitív fejlemény.
Egyelőre a fejből kitörölhetetlen refrénnel ellátott "Black" és az orientális jegyeket viselő megalomán "Djinn" a kedvenceim, de ez még változhat, hiszen az elkövetkezendő néhány napban, hétben ez a lemez simán be fog ragadni a lejátszómba. A "Believe" nyugodtabb (fület, lelket pihentető) pillanatai is nagyon közel állnak hozzám, főleg a 6:05-től kezdődő totál K.O.-s gitárszóló miatt. Michael Romeo géniusza ritka nagy ajándéka az isteni Gondviselésnek! Csak a dubstepes (!) "F*cking Robots"-ot tudnám feledni! Értem én, hogy ennek fontos dramaturgiai szerepe van, és kontrasztként szolgál a szimfonikus alapokhoz, de alig tudok ennél az idegesítő vérnyogásnál ellenszenvesebb "fejleményt" fölidézni az elmúlt kb. 20 év zenetörténetéből.
Félreértés ne essen, tisztán elviekben és kizárólag zeneileg (minden érzéki tartalom nélkül), ennek a Romeónak 1995, azaz, a "The Damnation Game" megjelenése óta vagyok alélt Júliája. Simán bevállalom a rosszindulatú, lekicsinylő, gúnyos kommenteket is: ez a varázslatos New Yorkban született manó – a zenei műfajok határait tudatosan kitologatva és messze meghaladva – az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Punktum.
