Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Avatarium: The Fire I Long For (2019)

2019.12.05. 09:46 | garael | 10 komment

avatarium_the_fire_i_long_for_artwork.jpg
Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Pop-doom. Tudom, ez olyasfajta oximoron, mint a műanyag karácsonyfa (ha már közeledünk az ünnephez) – elviekben nem szabadna léteznie, a gyakorlatban azonban igenis szemünk (fülünk) láttára (hallatára) szökken szárba, kiből milyen érzéseket kiváltva. Nos, rendben, a zenében kevés ilyet találni, de amit az Avatarium összeborongott az új albumra, arra igenis ráillik a kifejezés, esetleg ha még szofisztikáltabb akarok lenni, akkor beat-doomra keresztelném a már csak a háttérben, a dalszerzésben fáradozó (szó szerint, mivel akut fáradtság-szindrómában szenved) Edling által jó pár éve összetrombitált, izé, orgonált csapat által játszott zenei stílust. Hogy ez így fából vaskarikának tűnik? Igaz, de az is, hogy igenis működik a dolog, nem úgy, mint a lódarázsnál, ahol a név szerinti szülők frigyéből nem születne meg az általunk ismert rovar.

Az Avatarium tehát folytatta azt az utat, ami az epikus doom-tól az ősrock-beat felé halad, még egyet továbblépve olyan szerzeményeket világgá kiáltva, amire nem zokogni, hanem táncolni lehet (kell). Tudom, furcsa az a zenei evolúció, amin az együttes áthaladt, és amiben valószínűleg az énekesnő pop-múltja a fő hajtóerő, és furcsa a végeredmény is, azzal együtt, hogy biztos lesznek olyanok, akik tökéletesen egységesnek találják az albumot – én azonban nem tartozom közéjük.

A "The Fire I Long For"-t alkotó stílusok ugyanis nem integrálódnak egymásba, párhuzamosként léteznek a zenei dimenziókban, és azt már általános iskola óta tudjuk, hogy a párhuzamosoknak nincsen metszéspontjuk (legfeljebb a végtelenben, de azt meg ki győzi kivárni – főleg a doom tempójában.) S hogy mit is jelent ez? Kapunk egy részhalmaz doom-ot, egy részhalmaz pop-beat-et, és doomnak már nem mondható, lassú, pszichedelikus, road-movie-s szemlélődést, élvezhetően, ám élesen elkülönülve egymástól – ez az átka annak, ha a dalszerzőknek túl karakteres a világa ahhoz, hogy egységes folyamként tudjuk értelmezni a végeredményt.

Így aztán hiába vánszorog az első dalként egy echte Edling sirató (Voices) – ráadásul szerintem a gyengébb fajtából –, ha azt követően egy olyan táncteremben találjuk magunkat, ahol gombafrizurás beat fanok ropják a talpalávalót, a sarokból pedig a "Volt egyszer egy Hollywood"-ot rendező Tarantino figyel, újabb zenei ötletek után kutatva.

Ez még persze nem lenne végzetesnek mondható hiba, több stílust is szerethetünk egyszerre, ám amint írtam, a gyökereket jelentő true doom darabok gyengék ahhoz, hogy felülkerekedjenek a társ-stílusgyakorlatokon: több az utazós mozi-feeling, mint a búbánat. Lehet, hogy a csapat már igazából unja az origóját, az is lehet, hogy Edling betegségénél fogva nem képes a kezében tartani a gyeplőt, de én úgy érzem, hogy Dr. Jekyll véglegesen Mr. Hyde-dá változott, és az Avatarium a fejlődés (vagy visszafejlődés, ha a zenei stílusok időrendiségét nézzük) új szakaszába lépett.

Jennie-Ann Smith persze most is csodálatos, hangját csakis sziréneknek szabadna értékelniük, bár félő, hogy a zsűritagok öröm helyett zokogásba törnének ki – nem a doom hangulattól, hanem a sárga irigységtől. Ebből fakadóan pedig kénytelenek vagyunk megbocsájtani a lemez darabos dramaturgiáját, főleg annak fényében, hogy most is sikerült két-három fantasztikus slágert elővarázsolni a köpeny alól, pedig doom dalokat nem szoktak az inasok fütyülni, de talán maguk a doomerek sem.

Kíváncsian várom, mi lesz a következő lépés, mert a csapat a fentiek szerint „unja” a kezdeti idők zenéjét, ráadásul a színvonalteremtés is jobban működik a pop-beat-filmzenei részekben, mint Edling munkáiban, ugyanakkor van a csapat annyira rafinált, hogy meggondolva magát, legközelebb visszakanyarodjon az első lépésekhez. És én mit szólnék hozzá? Csak súgva merem mondani: visszasírnám a jelen furcsa hibridjét.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr4715339144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Borathan 2019.12.05. 11:57:34

Amennyire szerettem eddig az Avatariumot, különösen a második és harmadik albumot, nem igazán fog meg ez a negyedik lemez. Elmegy mellettem, nem érzem az ingerenciát, hogy újra betegyem

Dionysos 2019.12.05. 12:01:35

Teccikacikk. Szellemes. :)

Régi Olvasó 2019.12.05. 21:00:37

Ez a nő engem megőrjít! Szerintem ha a temetésemen énekelne akkor is mosolyognék, így most is át tudok lendülni az amúgy nem tetsző zenei részeken. Nem lesz kedvenc lemezem, de mindenképpen lepörög még párszor!

SaviourMachine 2019.12.06. 11:54:20

Jövőre új PSYCHOTIC WALTZ!!! Nálam ez az Év Híre! Szereti itt valaki őket?

Dionysos 2019.12.06. 16:11:19

@SaviourMachine: Háhógyne? A Bleeding alapmű!

SaviourMachine 2019.12.09. 17:12:26

Az új Flaming Row-t hallotta már valaki? Én még nem, azért kérdem. :) A névsor újfent impozáns, ezt innen már csak elcseszni lehet. :D

SaviourMachine 2019.12.09. 17:15:50

Ja, és ismét aktív a Green Carnation, ami a PW mellett a másik kiemelt hír (nálam tuti!), ők úgy voltak progresszívek, hogy tulajdonképpen sosem játszottak kimondottan ebben a zsánerben. Megfordítom: sokkal inkább rájuk aggatnám a "prog" címkét, mint a sok tucat DT- és FW-klónra, ha értitek, mire gondolok.

tipeti 2019.12.10. 12:43:45

@SaviourMachine: Light of Day, Day of Darkness alapmü...