Kiadó:
Dark Horse Records/BMG

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Frankón nem gondoltam volna, hogy az öreg Bálványos Vili még valaha kiad egy nagylemezt. Erre 2014 óta (Kings & Queens Of The Underground) nem volt példa. Gyakorlatilag meg voltam győződve arról, hogy a ráncos (vagy inkább ráncfölvarrott?), hidrogénszőke soft punk Ken baba innentől kezdve következetesen ráállt az EP formátumra, amiből az ucsó (The Cage) három éve jött ki, és nem mellesleg baromi jól sikerült. Ilyen előzmények után minden okom megvolt arra, hogy az új nagylemez híre fölkeltse az érdeklődésemet.

Hát mit mondjak? Az albumot indító, lityi-lötyi, hangzásban elektronyosra vett címadó és azt ezt követő, Avril Lavigne-nal duettben előadott szirupos "77" fölért egy hidegzuhannyal. (Jó, bevallom, elfogult vagyok, mert herótom van Lavigne-tól.) Ha engem kérdeztek, bűn rossz ez a kezdés, ám ha mai tizen-huszonéves fiatalokat, valószínűleg azt mondják, milyen "slay" ez a tata! Szerencsére egy kaján morgás/nyögés után Billy visszakanyarodik ahhoz, amit mindig is magas színvonalon művelt: jönnek egymás után a kommersz-punk/pop rock slágerek, s ezt már a két további duett: a "John Wayne" Alison Mossharttal (The Kills, The Dead Weather) és a "Wildside" Joan Jettel sem akasztja meg.

Gondolom, a vendég énekeshölgyekre azért volt szükség, mert Billy hangja már régen nem az, ami volt, s erről a budapesti koncerten saját fülemmel is meggyőződhettem. Mindazonáltal megjegyzem, hogy a hangmérnökök nagyszerű munkát végeztek, mert így, stúdiókörülmények között sikerült kihozni belőle valami egészen vállalhatót.

Akkor itt, most gyorsan le is tudom a kötelező tirádámat: Steve Stevens a világ egyik legjobb gityósa, technikás, karakteres a játéka, ráadásul kifejezetten jó dalszerző is. Nem értem, hogy miért nem kaphat itt hangsúlyosabb szerepet. Nem gondolok én másra, csak arra, hogy milyen jó lenne, ha a dalok legalább olyan dögösen szólalnának meg, mint élőben. Csak ennyi! Olyan nagy kérés lenne ez? Persze értem én, hogy ez nem róla szól és ez itt egy másik műfaj...

A "Dream Into It" egy túlságosan fiatalosra vett (ezért irritálóan kamaszos) kezdés után szépen megvastagszik, felnőtt hangot üt meg, és képes arra, hogy az aranykorszak színvonalát karistoló dalokkal vigasztalja meg a régi rajongókat. A "Too Much Fun", a "People I Love", a "Gimme The Weight" és a klipes "Still Dancing" kifejezetten erős dalai a negyvenegynéhány éves karriernek. Az öreg még mindig táncol, és jól táncol, mint ahogy mi is, amikor meghalljuk ezeket a nótákat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Nem tudom eldönteni, hogy a sors vajon kegyes vagy mostoha volt-e ezekhez a kanadai dallamrockerekhez. Az ígéretes kezdés után a karrierjükben több megbicsaklás következett be, ami egyszer még névváltoztatáshoz is vezetett. Ugyanakkor hálásak lehetnek (mint ahogy mi is) Serafino Peruginonak és kiadójának, a Frontiersnak, mert a nápolyi cég nélkül aligha folytatódott volna a karrierjük mindmáig - pár év híján közel 40 éve muzsikálnak együtt!

A "Chasing Euforia" az együttes 16. nagylemeze. Az utolsó albumuk (Change The World) óta már öt év telt el, s ez jelzi, hogy egyáltalán nem erőltetik a dalszerzést. Ha jön valami magától, saját tempóban fölveszik és megjelentetik, de sem művészi, sem anyagi ambíciók nem hajszolják őket "overdrive"-ba. Ennek most pl. az is bizonyítéka, hogy a találó címmel ellátott, könnyed és életszeretetet sugárzó "Chasing Euphoria" mindössze 37 perc hosszú. Ennek ellenére az albumra ráfért 10 új szerzemény, s ez nagyjából érzékelteti is, hogy mi várható: rövid, tömören megfogalmazott, minden komplikációtól, cicomától mentes, dallamorientált rocknóták!

Ez persze nem jelenti, hogy lemondtak volna a védjegyükké vált, alaposan kidolgozott és professzionálisan kivitelezett kórusokról (a bandában gyakorlatilag mindenki mocskos jól énekel!), vagy Pete Lesperance technikás, mégis bámulatosan melodikus gitárszólóiról, melyekből itt-ott cinkosan ránk mosolyog Eddie Van Halen palackba zárhatatlan szelleme.

Nekem a lemez első fele, a "World On Fire" című balladáig bezárólag gyakorlatilag hibátlan, bár a ritmusok lehetnének egy kicsit érdekesebbek, fifikásabbak. Sajnos az album második etapja már sokkal szürkébb, egyneműbb, fáradtabb, olyannyira, hogy a komótosan poroszkáló derékhadnál tempósabb "A Falling Knife" és "Wasted Years" című daloknak sem sikerül felpörgetnie.

Sajnos a tegnap indult európai turné csak 10 nyugat-európai nagyvárost érint, s ezek közül a Bajorország legtávolabbi szögletében fekvő Aschaffenburg van hozzánk legközelebb. A magyar fővárostól potom 925 kilométerre.

Tartuffe

Hitten: While Passion Lasts (2023)

Lehet, a heavy metal mégsem halott, mert a föld alatt (underground) a mai napig fénytől elzárt gomba módjára szaporodnak a fiatal, tehetséges csapatok. Aminek csak akkor van értelme, ha ezeket hallgatja is valaki, ugye? Egyik ilyen a heavy speed érából érkező spanyol Hitten, akik úgy a harmadik lemezük (Twist Of Fate) környékén jöttek rá, hogy tudnak ők aréna-rock slágereket is írni (az "In The Heat Of The Night"-tal a nyolcvanas évek végén multimilliomosok lettek volna, dollárban), ha nagyon akarnak.

A következő két albumon ezért már a Dokken és a Ratt fémjelezte stadion (melodic) metal dominál. Olyan hitelesen tolják, hogy ha random dobja fel a Spoty (ahogy nekem is), simán hiheted azt, hogy egy ígéretesnek indult, ámde elfeledett, egykorongos formáció lehet úgy '92 környékéről. Azért a múltjukat sem tagadják meg teljesen, gyakran megy a zakatolás a dallamok alatt, ebből adódóan legalább annyiszor ugrott be nekem a Leatherwolf vagy a Fifth Angel ezt az albumot hallgatva, ahányszor az Extreme vagy a Mr. Big.

Roadwolf: Unchain The Wolf (2020)

A következő feltörekvő banda a szomszédból való, osztrákok. Ez a bemutatkozó lemezük, és erős a Judas Priest ihletettsége. Száguldó tempók, fogós riffek és metal-himnuszokat megszégyenítő, instant ható énektémák. Van azért itt motörheadesen egyszerű rock 'n' roll is (pl. Turn It Loose), amibe aztán beletolnak egy szájharmonika szólót… zseniális! Nincsenek nagy megfejtések, főleg nincsen újdonság, de amit, és ahogyan játszanak, az maximálisan rendben van.

Frissebb cuccuk is létezik, a "Midnight Lightning" 2023-as. Valamivel dallamosabb, mint a debüt, ezzel együtt kevésbé lendületes. Azt hallgatva a Priest, a Saxon és a Motörhead helyett inkább olyan, jobb sorsra érdemes csapatok jutottak eszembe, mint a Burning Point és/vagy a Grand Magus. Ergo, a saját hang keresése-kialakítása folyamatban van. Egy misét mindenképpen megérnek, akármelyikbe is hallgatsz bele, nagyot csalódni nem fogsz! Nálam hetek óta ez forog és nem tudom megunni.

Wings Of Steel: Gates Of Twilight (2023)

Végül, de korántsem utolsó sorban itt egy amerikai zenekar a Queensryche – Crimson Glory vonalról. Esetleg még ide biggyeszteném a Kingdom Come-ot is, mert időnként belecsapnak egy-egy kemény bluesba is az alapvetően finom, intelligens, mondjuk úgy, hogy némileg epikus heavy metal – mint főcsapás – mellett. Nagy meglepetés eztán nem lehet, hogy egy karakteres énekes köré épül a társulat, aki persze keresett maga mellé egy meglehetősen kompetens gitárost is.

Leo Unnermark és Parker Halub először '22-ben jelentkezett egy kiváló EP-vel, ezt követte egy évvel később az ajánló tárgyát képező nagylemez. Meglehetős önbizalomra vall, hogy tavaly egy nemzetközi turné keretében meg is utaztatták az anyagot, hovatovább "Live In France" néven megörökítették az utókor számára az élő fellépéseik hangulatát. Van ennek a magabiztosságnak alapja vajon? Én azt mondom, hogy igen, mert kétségtelenül megvan bennük az a bizonyos x faktor és láthatóan véresen komolyan is gondolják ezt a metalkodást. Én drukkolok nekik!

Kotta

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.dreamevil.se
facebook.com/DreamEvilOfficial

A Dream Evil a "The Book Of Heavy Metal" című dalával belépett a heavy metal együttesek azon kétes értékű csoportjába, ahol a résztvevők a mozgalmi indulók mintájára írták meg a műfaj himnuszait: mint tudjuk, ezek a szerzemények nem éppen a cizellált stílusukról híresek, és hát a szövegek sem arra valók, hogy az óvodások szövegértési kompetenciamérésén megfelelő nehézségű feladattal állítsák szembe a 3-5 éves korig behatárolt gyermeksereget. (Igen, jól olvastátok, tervben van az óvodások kompetencia felmérése, iskola előtt, csak tudnám, mit fog tartalmazni: a bilizés helyes metodikáját, esetleg az ebéd utáni alvás mélységét, netalántán a finomfőzelék szeretettségének szintjét?)

De mindegy is, ha a Manowar, a Judas Priest, a Helloween és a stílus történetét meghatározó egyéb bandák képesek voltak a 356. sz. úttörőcsapat, izé, szeretett szubkultúránk számára örök érvényű, ököl- és fejrázós dalokat írni, az mindenképpen dicséretre érdemes, még akkor is, ha az említett darabok valóban nem érik el egy kortárs absztrakt komolyzenei formáció bonyolultsági szintjét, ahol a járatlanabb hallgató a zenedarabot hallván azt hiheti, hogy még a szimfonikus zenekar kissé elhúzódó hangolási próbája tart.

A Dream Evil annak idején egyike volt azon svéd bandáknak, amit Gus G. gitárfenomén keltett életre, aki az első két album után angolosan (svédesen v. görögösen?) távozott. A fiúk azonban nem estek kétségbe és gyorsan kiadták az említett dalt tartalmazó albumukat, amivel az egyszerűbb, hatásosabb (hatásvadászabb) utat választották – no, nem mintha a kezdeti próbálkozások maguk lettek volna a progresszivitás zenébe oltott védjegyei, de az akkor még ismeretlen Gus G. azért gondoskodott róla, hogy minden darabot jól megszórjon bizsergető gitárszólóval.

A hangsúly Gus távoztával az énekes, Niklas Isfeldt dallamaira helyeződött át, aki Mark Black gitáros mellett szabadon alakíthatta a Dream Evil indulós, de a skandináv dallamosságot is eklatánsan prezentáló világát. A "United" és az "In The Night" után hét évnek kellett eltelnie, mire kijöttek az egyszerűen "Six" címmel ellátott hatodik albumukkal, ami azonban nem váltotta be a reményeket: az egyszerűbb fogalmazásra való törekvés a dallamokat is elérte, és jóllehet, az együttesre jellemző öniróniát sikerült továbbra is az egyik központi elemként megtartani, az elsütött poén ezúttal szar viccnek bizonyult.

Újabb szűk hét esztendőnek kellett eltelni, mire a fiúk magukhoz tértek, és a tavalyi "Metal Gods"-szal eredményesen tértek vissza ahhoz, amihez igazán értenek. Bár az album a kezdeti évekhez képest szűkölködött a virtuóz gitárszólókban – magyarul, egy sem volt rajta – a goove-ok és a riffek felett úszó fülbemászó refrének, valamint Niklas hangja elérte a kívánt célt: az undergroundban maradtak. S ha most felvonod a szemöldököd, akkor teljesen igazad van, de az együttes tagjai korábban kinyilatkoztatták, hogy túl öregek már a rock n’ rollhoz, és nem is tudnának mit kezdeni az esetlegesen nyakukba szakadó sikerrel.

A jelenlegi EP aztán bebiztosítja az együttes ars poeticaját, az biztos, hogy nem fognak vele slágerlistát robbantani, ugyanakkor tökéletes kvázi folytatást írtak a "Metal Gods"-hoz. A három zakatolós, dallamos, és darabolós dal tulajdonképpen azokból a sémákból építkezik, amelyekből a csapat évek óta táplálkozik, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a zenészek értenek az adrenalinpumpáláshoz, és ha tetszett az előző lemez hangvétele, akkor a "Thunder In The Night"-ban sem fogsz csalódni, hiszen úgy repkednek a zenei frázisok a dalokban, mint puskagolyók a harctéren, csak győzz elhajolni előlük – esetleg kitárt kabáttal fogadd el őket, azt megígérhetem, hogy vér nem fog folyni. (Hacsak nem vered a fejed a falba headbang közben, esetleg a felháborodástól, hogy milyen albumok képesek megjelenni a világhálón.) Ebben pedig ne befolyásoljon az a tény sem, hogy a lemez címadó dalában maga az underground félisten gitárosa, Andy LaRocque (King Diamond) pengeti a húrokat, mert sajna nem ad a dalhoz hozzá semmilyen, a Mester világára jellemző miszticizmust.

A kislemez negyedik etapja, a kötelező ballada persze hozza a szokásos minőséget – ebben a Dream Evil mindig erős volt –, a "Calm In The Storm" a hatásvadászat olyan fokát valósítja meg, amin bosszankodás helyett már röhög az ember. Sematikus? Igen! Kliséhalmozó? Igen! Újdonsággal meglepetést robbantó? Nem! Mégis, ha azt kérditek tőlem, hogy szerethető-e a Dream Evil jelenség, a válaszom csak egy hatalmas IGEN lehet!

Garael

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Ha nem tudnám, hogy Dean Wells amolyan "born-again" keresztény, azt hinném, hogy full rá van gyógyulva a speedre. Mostanában az együttes olyan tempóban szüli meg az albumait, hogy az a szakmában maximum Neal Morse-hoz, az állatvilágban pedig a házi nyulakhoz hasonlítható. Sajnos a szaporaság a zeneszerzés szempontjából nem akkora érték, mint az állattenyésztésben. Az egyik oka annak, hogy az utóbbi időben véleményem szerint a Teramaze muzikálisan elvékonyodott, éppen ebben a fölfoghatatlan túltermékenységben keresendő.

A másik faktort Kotta kolléga egy kommentben fogalmazta meg a rá jellemző éleslátással. A Teramaze másodkorszakos burjánzása (ezt a kifejezést itt találóbbnak találom a virágzásnál) egyfajta stiláris fiatalítással, modernizálással is együtt járt. Wells fazonigazította a Teramaze-t, hogy az újabb generációkhoz közelebb álljon (ezt angolul "streamlining"-nak, vagyis a fősodorhoz igazításnak hívják). Ezzel viszont a saját arculatot beáldozva jelentősen közeledett a Voyager elektronikát sem megvető metálpopos, illetve djentes riffeléssel megtámasztott szintipopos soundjához, hangulatához. Ezen túl az ausztrál metál bandákra mindig is jellemző volt egy sajátos hangzásvilág, legyen az a Teramaze-hez és a Voyager-höz hasonló progresszív műfaj (Chaos Divine, Caligula's Horse), a hagyományosabb power vonulat (Vanishing Point), vagy az extrém, ill. metalcore (Ne Obliviscaris).

A tavalyi "Eli"-t voltaképp megdicsértem, hiszen évek óta az első olyan album volt, ami - ha nem is taglózott le - legalább nem untatott és nem idegesített föl. Ehhez nagyrészt Nathan Peachey énekes visszatérése kellett. Nem mondom, a túlproducerelt hangkép, a dobok műanyag hangzása, a programozott dobok használata és a szintik üres csilingelése nem volt éppen ínyemre való, de a dalok összességében javuló tendenciát mutattak. Ez a tendencia - úgy érzem - folytatódik a "The Harmony Machine"-en is. Csak két dolgot nem értek, (1) hogy ilyen kvalitású gitárosok mellett miért nem sikerült minden dalba szépen, kötelességtudóan elhelyezni az oda illő, remekbe szabott szólót (pl. a klipes "Gloom" is nélkülözi ezt az esszenciális fém adalékot), és (2) hogy mi a karimás lópikuláért kell ilyen adottságú énekesek hangját auto-tune-nal agyonszintetizálni (ráadásul épp olyan nagyszerű dalokban, mint pl. a címadó).

Összességében a "The Harmony Machine" a jobbik Teramaze albumok közül való, de mint a telitalálatos "Her Halo"-t kivéve az összes "újkori" lemez, ez sem igazán hagy maradandó nyomot a hallgatóban. Az én emlékezetem mostanában egyszerűen képtelen a legtöbb új szerzeményt megkülönböztetni a többitől. Azért egy hazai koncertbe szívesen belefutnék...

Tartuffe

Kiadó:
Karisma Records

Honlapok:
www.magicpie.no
magicpie.bandcamp.com
facebook.com/magicpieband

A Varázslatos Pite legutóbbi adagját (Fragments Of The Fifth Element) hat évvel ezelőtt szolgálták föl nekünk. Az ízlelőbimbóim azóta bizseregnek, ácsingóznak egy újabb szeletért; már vagy két éve rendszeresen figyelem a norvég "séfek" Facebook oldalát, hogy mik a legfrisseb hírek, mikor készül el végre az újabb édes, ragadós finomság. Az újabb etap hivatalosan május 16-án jön ki, de szerencsére pont egy hónappal korábban lehetőségem nyílt az előkóstolásra. Rögvest, még melegében rá is vetettem magam! Mazel tov! Jobb, mint a legprofibban elkészített flódni, pedig az is piszkos jó!

Egy ideje már mondom, hogy a skandináv neo-proggerek máig meghatározó, etalon értékű mesterműve a "The Suffering Joy" (2011). Már nem is várom, hogy ennek bűvös hangulata, sajátos melodikus érzékenysége visszatér, hiszen az alapvetően metálos Eirikur Hauksson énekessel - akit rendszeresen a "Perfect Strangers"-érás Ian Gillanhez hasonlítanak, pedig szerintem közelebb áll Bernie Shaw (Uriah Heep) vagy éppen Biff Byford (Saxon) stílusához és dallamvilágához - egy határozottan zúzósabb irányba indultak el, persze nem elveszítve a jellegzetesen brit/észak-európai neo-prog ismertetőjegyeket.

A küllemre erősen öreguras csapathoz csatlakozott egy "kölyökképű" új dobos, Martin Utby, aki egy nappal se néz ki többnek 55-60-nál! Az új lemezt Jacob Holm-Lupo keverte és az a Rich Mouser maszterelte, akit - minő meglepetés! - a Spock's Beard albumok környékéről ismerhetünk. Érdekes sztori és bődületesen katasztrofális/szerencsés körülmény, hogy Mouser három nappal azelőtt fejezte be az album munkálatait, hogy a kaliforniai tűzvészben elpusztult a stúdiója és az otthona is. Tragédia ez szegény Mousernek és családjának, de mázli nekünk, akik végre kezünkbe vehetjük a Magic Pie új anyagát!

Szerintem a Kim Stenberg gitárfenomén által vezényelt norvégok a "The Suffering Joy" óta nem voltak ilyen kirobbanó formában. Nyilván nem Journey vagy Foreigner típusú instant slágereket kell várnunk a "Maestro"-tól, bár akad rajta rövidebb, direktebb hangvételű rock nóta, mint pl. a klipes "Everyday Hero". Stenbergék azonban nem árulnak zsákbamacskát, mindjárt az elején helyreteszik a hallgatót egy 18 és fél perces, klasszikus zenekari intróval fölvezetett, tekervényes, néhol egyenesen fúziós opusszal (Opus Imperfectus Pt.1), ami a címével ellentétben gyakorlatilag tökéletes darab, csakúgy, mint az albumot záró kb. öt perces repríz (Opus Imperfectus Pt.2).

Ami engem illet, totálisan rá vagyok kattanva a Varázslatos Pitére, és már nagyon régóta. Be fogom szerezni a kiadványt fizikálisan is, bármibe kerül (elárulom: sokba fog fájni). Miközben a mai fiatalok már nem igazán nekem muzsikálnak, amíg ilyen kiadványok jelennek meg, nincs okom a kétségbeesésre. Egyelőre nincs riválisa az idei toplista éléért folytatott harcban, pedig ebbe beleszámítom a Mike Portnoy-jal fölturbózott Dream Theatert is.

Tartuffe

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
-

Gyakoroljunk önkritikát! Nem, most nem a Rákosi-rendszer "közkedvelt" módszeréről akarok szót ejteni, amivel az egyént a rá legveszélyesebbnek tartott entitással, saját magával kényszerítették tanúvallomásra – inkább egyfajta önreflexióval akarom kritikám elején megmagyarázni azt, miért (is) nem lehetek objektív a hozzám érkező, véleményt kérő zenei anyagokkal szemben. Valószínű, hogy az egész életet meghatározó kamaszkori szerencsétlenkedéseimből adódóan –, mikor annyi kipróbált, mások által sikere vitt, akkoriban a tanulásnál sokkal fontosabbnak vélt tevékenységben (például a csajozás) buktam el újra és újra – képtelen vagyok ledorongolni, hibafeltáró "elöljáróként" fogadni azokat az együtteseket, előadókat, akik megtisztelnek azzal, hogy hozzám küldik el a kezdeti próbálkozások hibáival hemzsegő zenei anyagaikat – ezt a fajta gyarlóságot pedig a "szakma" nem nézi, nem nézheti jó szemmel, még szerencse, hogy nem ebből kell megélnem.

Egy ilyen kezdés, tudom, nem tesz jót az elkövetkező értékelésnek, de ezúttal nem kell kényszerűen átsiklanom a hibákon, mert Fygura nevű olvasónk meghallgatásra küldött kislemeze nem igényli a kritikai kozmetikázást, és ha vannak is hibái, arra inkább mutassanak rá a hallgatók. A "Let There Be" digitális felvételei ugyanis – annak ellenére, hogy tényleg szerzői anyag, mivel a hangszerek megszólaltatásától, az éneken a felvételen, keverésen keresztül minden a zenész egyszemélyes munkáját dicséri – meglepően kiforrott, egyéni látásmóddal rendelkező, és bár a hatások egyelőre néha még elnyomják a szubjektumot, mégis egyéni produktumot idéznek.

Az öt tételből álló kislemez (?) meglepő erővel képes egy olyan egységes hangulati világ leképezésére, amiben a csendes szemlélődés, és a fülbemászó, kissé elégikus dallamok alatt megbúvó kemény gitárhangzás ellentéte érdekesen felkavaró "suspense"-t teremt, amiben a kavargó érzések nem kitöréssel, hanem csendes ringatással vezetik el a feszültséget.

A dalok tehát elsősorban a lélek melankolikusabb részére hatnak – legalábbis nálam –, mégis egyfajta optimista látásmódot idéznek. A kezdő "Let There Be" reinkarnált formában, de érezhetően a valamikori Communicot idézi, bár nem annyira metalos kiállással, és ha valami hasonló "kapaszkodót" kellene még keresnem, akkor a While Heaven Weptet említeném, bár hozzájuk képest meg keményebb a hangvétel – a hangulatközpontúság vitathatatlan rokonságot mutat azokkal a modern metal stílusokkal is, ahol az érzelmi megközelítés dominanciája untermanná varázsolja a riffeket.

A négy dal tömör egység, mégis megkülönböztető árnyalatok választják el egymástól az érzelmi etapokat: hol az a capella előadásmód, hol egy finom, érzelmekkel teli gitárszóló teszi emlékezetessé és változtatja önálló karakterré a szerzeményekben rejlő zenei utazásokat. A "Let There Be" másik erőssége, hogy működik háttérzeneként is – ez a hangulatközpontú zenékre általában jellemző –, de az igazán értékes pillanatokat csak odafigyelve vesszük észre.

Fygura nem profi énekes – ez néha hallatszik is –, de magas fekvésű hangja remekül illeszkedik a hangulatközvetítéshez, és ha néha kissé bizonytalanná válik, az nem megy a minőség rovására. Az instrumentális részek azonban profi, vagy legalábbis régóta zenélő művészre mutatnak – a magabiztos gitár alatt dübörgő kétlábdob gépi jellege ugyan kissé megtöri az érzelmi egységet, de ezt egy igazi hangstúdióban könnyedén ki lehet javítani, ugyanúgy, mint az "egyszemélyi munkából" adódó "dramaturgiai" hibákat. A szövegek illenek a hangulatorientált dallamokhoz, elsősorban az egyén szubjektív világlátását, az örvénylő érzelmek kinyilatkoztatását közvetítik érzékeny, visszafogott módon.

A "Let There Be" több mint próbálkozás: érett, az egyszemélyi munkából a legtöbbet kihozó, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató zenei lenyomat – remélem, hogy lesz kibővített folytatása, és már nem csak a YouTube-on. Gratulálok hozzá!

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.donairey.com
facebook.com/donaireymusic

Don Airey az elmúlt 50 évben kb. 300 albumon működött közre, és olyan legendákkal muzsikált együtt, mint Gary Moore, Black Sabbath, Ozzy, Whitesnake, Judas Priest, Jethro Tull, Saxon, UFO és Michael Schenker stb. - és persze 2001 óta a Deep Purple! Ő a hard rock "donja", és itt most nemcsak a keresztnevére utalok, hanem arra az angol szokásra is, hogy az oxfordi és cambridge-i egyetemek professzorait így emlegetik, de átvitt értelemben (gondolom, az olaszon keresztül): fejest, nagykutyát is értenek alatta.

Airey azonban nem egyszerűen "zenei napszámos", hanem önálló albumokat is ad ki, melyekről hébe-hóba mi is írtunk egy-egy cikket. Ezen az albumon Simon McBride gitározik, akit voltaképp Airey ajánlott a Deep Purple-nek, Carl Sentence (Krokus, Nazareth) énekel, valamint Jon Finnigan dobos és Dave Marks bőgős szolgáltatják az alapokat. Erős a csapat, csupán annyit jegyzek meg (ez viszont egyéni ízlés kérdése), hogy Sentence-nél nekem jobban tetszik a "Moon Rising" című dalban vendégszereplő Mitchel Emms (The Voice UK) hangja. Valahogy még a dallamai is mívesebbek (bár simán lehet, hogy itt mindent hangról-hangra Airey komponál).

Ami azonnal szembeötlő, sőt mellbevágó, hogy a "Pushed To The Edge" a legutóbbi Deep Purple albumnál (=1) határozottam dinamikusabb, rockosabb, és még jobban is szól! Egy ideig úgy véltem, hogy a Deep Purple tatásodásáért, illetve billentyűorientált instrumentális betéteiért elsősorban Airey a felelős - és ez lehet, hogy így is van. Itt viszont vérbeli és vérbő hard rockot kapunk kevés kivétellel. Egyedül a "Flame In The Water" és a "Girl From Highland Park" balladái jellemzően billentyűs által szerzett dalok, a többi kimondottan gitárorientált, s mint ilyen, inkább gitárosokra jellemző szerzemény, még az instrumentális záró tétel, a "Finnigan's Awake" is.

A lényeg, hogy egyes pillanataiban ez bizony jobbnak, ihletettebbnek tűnik, mint a Deep Purple, az olyan dalok, mint a lemezt indító "Tell Me", "Moon Rising", "Godz Of War" vagy a bluesos "Edge Of Reality" az anyabanda kreatívabb, "Perpendicular" és "Abandon" körüli formáját idézi. Meglepően kellemes hallgatnivaló, McBride pedig a lelkét is kigitározza rajta. Kezdem azt hinni, hogy a Deep Purple "belassítója" valójában Ian Gillan.

Tartuffe

The Hellacopters: Overdriver (2025)

Nem tudom mikor és hogyan lett ez a svéd projekt zajos, punkos-motörheades garázsbandából ártalmatlan, Beatles-ihlette főiskolás garázsrockot nyomó zenekarrá transzponálva, de ez alighanem annak tudható be, hogy a harminc éves pályafutásukat meglehetősen szellősen követtem-ismerem. Mondjuk úgy, hogy az első két lemezt hallottam, meg ezt. Ha valaki nem tudná, az Entombed dobos Nicke Andersson és Dregen (Backyard Babies) oldalági projektje volt ez; a múlt idő azért, mert Dregen ezen az albumon speciel nem játszik. Volt mondjuk közel tíz év hiátus is a pályájukon, és több tagcsere, végül is nem csoda, hogy nem ugyanazt nyomják manapság, mint 1996-ban.

Negatív felütés ide, vagy oda, az "Overdriver" teljesen jó lett. Andersson úgy tűnik, elég ügyes dalszerző ahhoz, hogy ezt az alapvetően punci rockot (kábé bármelyik szám lehetne a "Jóbarátok" zenéje) kimaxolja, és talán még jobb is, hogy Dregen ezúttal nem pofázott bele a dolgokba. Tudja fene, mitől működik nálam a dolog (az ilyen IZÉK általában nem szoktak), de működik.

Grave Digger: Bone Collector (2025)

Sajnálom a mai fiatalokat, hogy a lemezgyűjteményem közepes darabjait is meghallgatom évente legalább 25x élménye nekik már nem adatott meg (és jelenkori magamat is persze). Én pl. a "Heavy Metal Breakdown"-t, rajta az ikonikus címadóval, na és persze a "Yesterday"-jel (azért a "We Wanna Rock You" sem rossz) minimum 150-szer pörgettem le (melynek a zöme 1984 és '88 közé esett ugyan), így nyilván nehéz elfogultság nélkül nyilatkoznom. Ugyan sosem voltak a kedvenceim listáján igazán előkelő helyen a tufa metaljukkal, és később sem az epikusabb lemezeikkel, de hogy Boltendahl igazhitű fémharcos, ahhoz kétség sem férhet.

Axel Ritt bő évtizednyi közös csatározás és mulatság után távozott, a törzsfőnök így az Orden Oganból igazolt egy utódot, akivel azért vett már részt hadjáraton (Steelhammer) korábban. Tobias Kersting jól beilleszkedett, olyannyira érzi ezt a miliőt, hogy a "Bone Collector" egyenesen egy nosztalgia album lett, amely elég rendesen megidézi az első kettő zenei világát az egyszerűségével, lényegre törő fogalmazás-módjával. Szóval olyan reboot jellege van. Mindenesetre annak, aki annyit hallgatta a klasszikus párost, mint jómagam, szerintem nem is kell többet mondjak. Aki pedig nem tudja, miről beszélek, kerülje el nagy ívben őket, mert úgysem fogja érteni, mi ebben a jó!

Infringement: Black Science and White Lies (2024)

Mivel már mindent és annak az ellenkezőjét is eljátszották ebben a műfajban, ennek a norvég prog csapatnak is biztosan megtalálnánk az előképeit, az eklektikusságuk ellenére is. Pl. a korai Marilliont (Fish) biztosan csípik, a Spock's Beard is befigyel néha, máshol kicsit olyan a hangulata, mint a Vanden Plasnak. De a komor, nyomasztó tematika és a színpadiasság okán akár a Falig (The Wall) is visszamehetnénk. Arról nem is beszélve, hogy amikor belecsapnak egy-egy hangszeres blokkba, egészen olyan érzésünk lehet, mintha a fénykorában lévő Deep Purple-t hallanánk jammelni valamelyik koncert lemezükön.

Sokat ezen pörögni azért nincsen értelme, mert összességében egy meglehetősen egyedi hangzású és zenei fölfogású csapat feltűnésének lehetünk tanúi, ha belehallgatunk a szóban forgó – már címében is provokáló – alkotásba. Az előretolt csattogó basszusgitár, a bátran, old school megközelítéssel használt billentyűsök, na és nem utolsó sorban az énekes hangja és stílusa ugyanis egyénivé teszi már a hangzásukat is. Hans Andreas Brandal orgánumára az első öt percben jómagam is rácsodálkoztam, aztán rájöttem, így jó ez, ettől (is) válik különlegessé a produkció. Végül abban maradtam saját magammal, hogy a következőképpen ajánlom majd nektek: vedd a szintén kitűnő A.c.t-et, mínusz jókedv. Kérd fel őket egy horror-színházi darab zenéjének megkomponálására, és akkor nagyjából megkapod a "Black Science…"-et.

Kiváló muzsika amúgy, kár, hogy nem esett be még tavaly hozzám, egészen biztosan megcsípett volna egy helyet az éves listám dobogóján.

Kotta

Úgy látszik, hogy amerikai heavy metal lapok és együttesek szorgalmasan olvasgatták a Dionysos Risingon a kritikáimat, mert már 20 éve rájöttek arra, hogy mindenütt jó, de legjobb a Helloween!

Itt van hát ez az arénákat megtöltő, a mainsreambe bőven betört, a metalcore-ból akkoriban éppen a hard rockba felkapaszkodott banda, akik már két évtizede is olyan profi videoklipeket gyártottak, amitől az idősödő kritikus egyből felül a nyolcvanas évek MTV jelenlétét megtestesítő nosztalgiavonatra, hát még ha a "darabolós" verze után meghallgatja a berobbanó refrént: a Heelloween fan hallgatónak pedig rögtön széles mosolyra húzódik a szája, hiszen a felcsendülő "happy euro-power" dallamok a metal "head"-eket rögtön tökfejjé varázsolják, olyan módon, ami becsületére válhatna bármely német, sémákba merevedett együttesnek.

Persze azt nem állítom, hogy ezzel az egy dallal Észak-Amerikában is megtörtént a NWOGHM (New Wave Of German Heavy Metal), és mint ahogy az azóta eltelt idő mutatja, ez a dal sajnos csak egy fecske volt, ami ugye nem csinál nyarat, arra viszont mindenképpen elég, hogy egy jót röhögjünk az öntudatlan Helloween szeánszon. Blogunk mindenesetre folytatni fogja missziós tevékenységét, hátha sikerül az albán metal életet is kissé felpezsdíteni (a mai korszerű MI alapú fordítóprogrammal a magyar nyelv már nem lehet akadálya ennek.)

Garael