A koncert előtti bemelegítéskor egy engem már régóta nyomasztó dilemmát tártam a kocsma-társaim elé: vajon meddig engedheti még meg magának ez a kétségkívül vezető, etalon rockzenekar, hogy a frontembere már évtizednyi távlatokban nyújt szinten aluli teljesítményt? Egy olyan perfekcionista bandájában, mint Petrucci…? Én el tudom képzelni azt is, hogy Portnoy távozásában közrejátszott az is, hogy ha valaki a csapatban, akkor valószínűleg éppen ő ezt szóvá tette, nehezményezte. Nem véletlen, hogy utána olyan zenekarokat szervezett maga köré, amikben Russel Allen és Soto kaliberű énekesek álltak a mikrofonnál.

A másik kérdés, amit már elő se tudtam vezetni, mert az elsőben sem jutottunk konszenzusra, az a DT koncertek látványvilágával kapcsolatos: manapság a koncert-látogatók a 20-30-50 ezres jegyárak fényében elvárják a bombasztikus látványt. Értem én, hogy ez a banda éppenséggel a muzsikáról szól, nem kell elvonni a figyelmet mással, de a kiállunk farmerban és pólóban, és majd az egy perc alatt lejátszott hangok számával elkápráztatjuk a rajongókat manapság életképtelen művészi (művészi…???, inkább kereskedelmi) koncepciónak tűnik. Ha tetszik, ha nem, a fogyasztói igények változnak.

Tény, hogy az utóbbi időben egyre kisebb helyeken és/vagy kevesebb néző előtt lépett fel a Dream, ez alátámasztani látszik a károgásomat. Most a szervező egy huszárvágással megoldotta ugyan, hogy ne kelljen leválasztani az Aréna egy részét, tudniillik úgy árazta a jegyeket, hogy a kiemelt álló és a karzat jó része megtelt, míg a sima állón csak lézengtek az emberek. Az ülőhelyek jelentős része elkelt így, a színpad előtt is csápoltak elegen, így onnan fentről nézve minden rendben volt. Csakhogy a nagy nézőtér felelősséggel is jár: a távolabbi szektorokban ülők sz@rt se láttak ez egészből kamerák és oldal-kivetítők hiányában. Ezen a szinten ez elég amatőr szerintem.

A látványt gyakorlatilag Portnoy három lábdobos cucca uralta, ami piszok jól nézett ki, elismerem, de azért egy háromórás showt nem visz el. Pontosabb megfogalmazás lenne amúgy a két egybeépített dobcucc, egy kétlábdobos szerkó, és egy sima szett volt ugyanis egybegyúrva, ezeken váltakozva játszott a tékozló fiú. Háttér-kivetítő volt ugyan, helyenként ez jól is nézett ki, amikor valami releváns (az adott számhoz-albumhoz köthető) animáció ment rajta, de volt olyan is, hogy LSD tripre emlékeztető szivárványkavalkád pörgött a háttérben percekig. Szóval túl sok energiát nem tettek bele, ha őszinték akarunk lenni. Javasolnék egy-két leckét venni a Scorpionstól például, hogyan kell ütős színpadképet összehozni (hogy egy AC/DC-t vagy FFDP-t már ne is említsek)!

A hangzás ezzel szemben nagyon jó volt, legalábbis a kiemelt állón. Gyakorlatilag CD minőségben szóltak, pedig metalt, főleg olyant, ahol a hangszeresek folyamatosan leltároznak, nem könnyű hangosítani. És hogy a forró kását se kerülgessük: LaBrie (a korábban kikerült felvételekkel ellentétben) ezúttal nem rombolta le a műélvezetet és a csapat reputációját - magához képest kifejezetten vállalható teljesítményt hozott. Maga is jó kedvre derülhetett ezen, mert frontemberként is helyt állt végre. De láthatóan a teljes brigád jó hangulatban és kipihenten játszott, élvezték a szeretetet ami a közönség felől feléjük áradt.

Végül, de nem utolsó sorban a setlist. Az utolsó két turnén lenyomták ugyebár a "Metropolis Pt. 2"-t elejétől a végéig, majd elővettek ritkábban játszott, kifejezetten komplex számokat. Ezen előzmények fényében azt hiszem nem volt balga várakozás és feltevés, hogy ezúttal -  ha már negyven éves jubileumi körút – egy igazi best offal jönnek. Nem teljesen így lett, erősen Metropolis-hangsúlyos volt ezúttal is a program és a "Train Of Thought" is erőteljes reprezentációt kapott. Hát nem tudom. Kereskedelmileg biztosan sikeres volt a 'talicskás album, de ha már, akkor az "As I Am" mellett az "Endless Sacrifice"-t kellett volna elővegyék, ami nemcsak annak a lemeznek, de a teljes életműnek is az egyik legjobb darabja.

Korrekt gesztus, hogy Mangini-érás számokat is becsempésztek a műsorba, de a közönség nem feltétlenül igényelte ezt. Én legalábbis a "Barstool Warrior" helyett bármit szívesebben hallgattam volna az "Awake"-ről, vagy akár a "The Ytse Jam"-et az első korongról, ez utóbbi LaBrie-re sem rótt volna megugorhatatlan terhet. Persze ez már csak szőrszálhasogatás, biztos van/lesz olyan vélemény, hogy ekkora életműből sokkal jobban úgysem lehetett volna válogatni.

A verdikt? Objektíven szemlélve ez egy hetes buli volt a tízes skálán, a fent felsorolt hiányosságok miatt, a monstre játékidő, a jó hangzás és a felszabadult muzsikálás ellenére. Szubjektíven: ha valakit elsősorban a zene és a hangulat érdekelt, látott is annyit a színpadból és a zenészekből, amennyit igényelt, akkor simán odanyomja rá a kilencest. Nekem olyan nyolcas, de két-három szám változtatásával a programban nálam is csont nélkül meglehetett volna a kilenc pont.

Kotta

U.i.: Ja, a lényeg majdnem kimaradt - Portnoy is back. Nos, ez a Mike nem jobb dobos, mint az a Mike volt. Sőt, rosszabb. De a Dream Theater vele mégis kerekebb, lazább, ösztönösebb. Ennyi.

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/OfficialCasandraCarson

Minden adott: egy projektezéshez szokott gitárfenomén; egy eddig csak az undergroundban ismert, de nagyobb hírnévre vágyó, kivételes hangú énekesnő; egy laboratóriumi körülményben előállított termékekre specializálódott kiadó, egy fő boszorkánymester zeneszerző/billentyűssel. Micsoda? Hogy ez utóbbi tényező nem kedvez a végeredménynek? Hogy a kreativitásra rátelepedő, a kiadóra jellemző biztonsági játék elveszi a zsenik legfőbb értékét, a váratlansággal, a szabálykerüléssel egybefonódott homo ludens hozzáállást? Lássuk, kinek van igaza!

George Lynch 2020-ban az új horvát fenoménnal, Dino Jelusickkal készített albuma, a "Dirty Shirley" nagy kedvencemmé avanzsálódott az utóbbi időben: az a fajta, blues alapú, de modernül megszólaló hard rock album, amiben több más stílus elemei is megtalálhatóak, tökéletes példaként szolgált arra, hogy a géniuszt még úgy is nehéz elnyomni, ha a kreatív folyamatoknak csak digitális teret engednek, és a hagyományos, személyes interakción alapuló munkának, a jammelésen, közös izzadáson, koszon – ami a blues/blues rock esetében értékteremtő faktor – alapuló zenélésnek a kiadó komfortzónát betartandó óvatossága szab gátat. Illetve szabott volna, de a két tehetség úgy nőtt túl a sterilitáson, hogy a kiadó kénytelen volt bólintani, azon pár ezer hallgató örömére, akik meghallgatták a végeredményt.

Nem történt ez most sem másként, pusztán az énekes változott át egy olyan hölggyé, akinek hangjától megremeg minden rocker lába, és a klasszikus zenesulit végzett szopránok azonnal két liter jeges vizet eresztenek le a torkukon, hogy prezentálni tudják azt a karcos kivagyiságot, amivel mondjuk Magali Luyten is rendelkezik. Ráadásul a csalinak használt videoklipben felcsendülő dal (Stranger) a valamikori Beautiful Sin projektet juttathatja az ember eszébe, ahol Luyten mellett egy másik gitárhős, a modernebb felfogásban játszó Jorn Viggo Lofstad tépte a húrokat, és amiben egy olyan penetráns doom riff is felcsendül, amitől rögtön gyászruhává változik a fekete bőrruci a rockereken. Valljuk be őszintén, bármennyire is virtuóz Lynch, azért tőle ezt akkor várnánk, mikor Putyin és Kim Jong Un a békegalambok lepuffantása helyett a tenyésztésükbe fogna, esetleg a hazai celebvilág alkotná a kémiai Nobel-díjat odaítélő szakmai bizottságot.

Nem véletlen hát, hogy úgy ugrottam rá az albumra, mint Tarzan Jane-re a történet szexváltozatában, hogy aztán mindent beleadva próbáljam szeretni a végeredményt, majd halmozni a kritikában a válogatott, pozitív töltésű jelzőket. Mentségemre, rajtam nem múlott, mint ahogy a zenészeken sem, Alessandro Del Vecchiot is beleértve, már ha nem ő volt a felelős a dallamokért, hiszen jól ismervén nagyipari termelését, a faszi szerintem teljesen kiégett, bár az igazat megvallva pályája elején sem volt korszakos zenei zseni.

Lynch persze hozza a kötelezőt, kicsit visszavéve a bluesból, a modern hard rock felé elmozdulva cipeli hátán a produkciót, még akkor is, ha Casandra Carson tényleg kimagasló teljesítményt nyújt, hiszen az egész lemezt áthatja a gitáros meghatározó egyénisége. Ennek ellenére sajnos nem tudok igazán megelégedetten nyilatkozni a dalokról, mert a csipetnyit pszichedelikus, máskor modernebb, ám abszolút klisés dallamok nem tudnak felnőni sem az oroszlánerővel megszólaló vokál, sem a gitáros alapok adta színvonalhoz. (Érdekes módon, a hagyományosabb, bluesosan megszólaló "Waltzing Nites" – ami egyébként is a már hivatkozott Beautiful Sinből lett lopva – tud olyan refrént hozni, amit már első hallásra is együtt süvöltesz az énekessel, ebből fakadóan talán jobb lett volna az egész lemezt ebbe az irányba tolni.)

Sajnálom, hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mert az olyan groove-val horgot bombázó riffek, mint amilyenek a "Just Business"-ben ültetik hintába a hallgatót, megérdemelnék a sikerültebb támogatást, de nincs más tenni, mint elfogadni a tényeket: a Casandra's Crossing megmarad egy olyan, elszalasztott lehetőségnek, amiben minden adott volt a győzelemhez, kivéve egyet, a lelket. A nélkül pedig ez az annyira elüzletesedett rock-szakma messziről ható, penetráns bűze úgy fogja a rajongókat elriasztani, mint a "tiktok generációt" a Háború és béke.

Garael

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
facebook.com/Astraldoorssweden

Az általános közvélekedés szerint a Tony Martinnal készült Black Sabbath albumok egyenes folytatásai a Dio-éra lemezeinek, ám – véleményem szerint – vannak ugyan kapcsolódási pontok, de a kijelentés árnyaltabb megfogalmazást kíván, sőt, továbbmegyek: Martin nem egy Dio klón volt, és jóllehet, Ronnie hatott az énekstílusára, de hangja önálló karakterrel bírt, ami tökéletesen illett az általa megformált dalok szellemiségéhez. Ha valaki ezen megállapításra csak lesajnálóan legyint – mert mit is érthetek én a dolgokhoz? – annak rögtön fel tudom mutatni a "Dehumanizer"-t, ami sem a "Heaven and Hell", sem a "Tyr"-féle irányvonalhoz nem passzol: olyan tüskés, hideg, gépies mestermű, ami ugyan nélkülözi a korai évekre jellemző pszichedeliát, ugyanakkor keményen (de milyen keményen!) utal vissza azokra a gyökerekre, melyekből a doom stílust eredeztetjük.

Emellett ha pusztán az Ozzy kiválása utáni két lemezt nézzük, tagadhatatlan, hogy a Martinnal készült mesterművek egyértelműen táplálkoznak az olyan dalokból, mint az említett "Heaven and Hell", vagy a "Children Of The Sea", kifejtésükben azonban még epikusabbak, grandiózusabbak, ráadásul nélkülözik azt a hard rockra jellemző stílusárnyalatot, amit Dio a Rainbowból – Wishing Hell, Walk Away  – hozott magával. Ebben persze szerepe lehet az egyre hangsúlyosabb játékot mutató Geoff Nicholls billentyűsnek is, aki sokat tett hozzá ahhoz az adott korban tényleg monumentálisnak számító hangzáshoz, amivel a Martin-éra oly népszerűvé válva hozott új rajongókat a csapatnak (és keserű csalódást a korai évek rajongóinak.)

Az Astral Doors debütáló albumával rögtön két legyet ütött egy csapásra: az addig a Lion's Share-ből és a Wuthering Heightsből  ismert Nils Patrik Johansson Dio-jellegű frazírjaival, és a csapat a legszebb Tony Martin időket idéző epikus hangzásával egyből térdre kényszerítette a Black Sabbath "poszt-Ozzy” rajongóit, annak ellenére, hogy Iommi riffjeit Joachim Nordlund más stílusú, ám mégis élvezetes gitárjátéka nem tudta, illetve talán nem is akarta megidézni. Iommi nélküli Sabbath hangzás? – vonhatja fel a szemöldökét az olvasó, ám ebben az esetben a fából vaskarika jelenségével állhatunk szemben: az Astraal Doorsból hiányzik ugyan a doom tritónusza, ám a fenséges és emelkedett megközelítés, valamint Johansson dallamai mégis képesek voltak megidézni a sabbathisták zenei szellemét.

Az első két megjelenés aztán rövid idő alatt klasszikussá érett, ami egyrészt a prezentált színvonalnak, másrészt a rajongók kiéhezettségének volt köszönhető, aztán a csapat további munkáiban – talán mert már a meglepetés ereje hiányzott belőlük, mások szerint viszont a kreativitás mértéke hagyott alább (bár a kreativitást számonkérni egy alapvetően klónbrigádtól, furcsának tűnhet) – kissé beleszürkült a rutinszagú kiadások meglepetés nélküli dimenziójába. Azt azért illik kijelenteni, hogy ezek a lemezek sem voltak rosszak, csak már nem feleltek meg az összehasonlítás követelményeinek – a zenészek pedig rutinos rókák lévén jól éreztek rá a változtatás szükségességére. Az irányvonal módosult tehát, nem sokat, pusztán annyit, hogy kimozdulhassanak a Sabbath-örökség szorító öleléséből, és egy továbbra is epikus, de indulósabb, kevésbé misztikus útra térjenek át. Az együttes tehetségét bizonyítja, hogy ezzel a hagyományosabb megközelítéssel is tudtak "nagyot dobni": legutóbbi albumukról talán én írtam az általános megítéléssel egyező, dicsérő kritikát. Biztos vagyok benne, hogy a váltás professzionalizmusát jótékonyan segítette elő Johansson Ciwil War-beli szereplése is, ami ha nem is plasztikusan, de valahol, az alkotó folyamatok mélyén táptalajul szolgált a dalok jellegének formálásában.

Nils, idomulva a megváltozott irányvonalhoz, elhagyta a Diora jellemző frazírokat, és őserejű hangján irányította újabb zenei vidékre a többieket. A "The End Of It All" így tulajdonképpen a "Worship Or Die" folytatása, tele, azonnal ható indulóval, de egy-két pillanatban azért a Sabbath felé is visszakacsintanak: az "Iron Dome" a legszebb Martin-féle pillanatokat idézi, csakúgy, mint a "Viking Rise" szándékos Tyr-utalása. Azonnal ható slágerekből sincs hiány, és jóllehet, a lemez vége felé kicsit összefolynak a dalok, a zárásként feltett "nagyepikában” Johansson ismét Diová alakulva válik az Iommi riffet facsaró Nordlund egyenrangú társává, hogy végképp meggyőződhessünk: az Astral Doors még mindig tényező a Black Sabbath örökségének ápolásában.

Garael

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
adamantra.bandcamp.com
facebook.com/Adamantra

15 év alatt ez a harmadik lemez (10 csöndes év után!). Az Adamantra úgy tűnik, nem rohambrigád, minden hírverés nélkül, komótos tempóban alkotnak, gondolom a család, civil munkahely, házimunka, kocsimosás és kutyasétáltatás után, hétvégén, amíg a szomszédok pecáznak vagy a gyerekekkel kirándulnak. Ez ám a rock n' roll életstílus! Bizony, ez lett a pocakosodó és/vagy kopaszodó progresszív metál zenészek sorsa - még Finnországban is. Ez talán már tényleg a vég... Akárhogy is, én örülök a "váratlan" harmadik fölvonásnak, hiszen a két korábbi etap igen kedvemre való muzsikával kényeztette a hallójárataimat.

Ami azonnal föltűnt az, hogy most a - föltételezem - házi stúdióban összetákolt anyag valamivel jobban szól a korábbiaknál, bár így is azt kell mondjam, hogy ez a zene csakis maximum hangerőn érvényesül. Először otthon, késő este hallgattam meg, és a szomszédok miatt óvatosan kellett a hangerőgombot kezelnem. Nem is tett rám túl nagy benyomást. Kicsit csalódottan raktam el magamat és az anyagot másnapra. Szerencsére olyan munkahelyen dolgozom, ahol az öt munkanapból legalább két nap teljesen egyedül vagyok, így alkalmam nyílt az irodámba bezsúfolt hifi cuccon megküldeni. Nos igen, igényli a hangerőt...

A nyolc tételes album úgy kezdődik, mint egy '80-as évekbeli francia romantikus dráma főcímzenéje. Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs valamiért mindig is szerette ezeket a csilingelő retró hangszíneket. Szerencsére nem ez megy végig. A kellő hangerőre föltekerve már érvényesül Panu Kiskola horzsoló riffmunkája és a főnök, Jukka Hoffrén basszer dinamikus dörmögése. Mikko Sepponen dobostól jobb soundot és fifikásabb játékot vártam volna, és Tuomas Nieminen énekes torkába az évek múltával sem költözött olyan orkánszerű orgánum, mint ami pl. Jorn Landéban lakik, de amikor sok a vokálsáv és a vokalista hölgyek is bekapcsolódnak, már nincs komoly probléma.

Tényleg sokat szöszölhettek az albummal (volt rá idejük), mert eddig ez a legrétegzettebb, legaprólékosabban kidolgozott munkájuk, sok kórussal és klasszikus zenei betéttel. Nem is üt elsőre (még ha valaki rögtön 11-ig is tekeri a hangerőgombot, mint Nigel Tufnel a Spinal Tap-ben); türelmesebb megközelítést és aprólékosabb értékelést igényel, de szerintem megéri.

A zenekar egészen biztosan több figyelmet érdemelt volna annál, mint amit végül megkapott, de ebben vastagon benne van, hogy nem túl termékenyek, ráadásul egy olyan műfajban alkotnak (még a progresszív metálon belül is a neo-klasszikus hajlamú alkategóriában), amelynek élettelen, összezúzott, jégre tett testét leginkább csak olyan zenei patológusok, boncmesterek bökdösik, mint én. Már csak az a kérdés, hogy miként fogom beszerezni ezt a nevesincs törpekiadónál (valójában magánkiadásban) megjelent albumot - mert arról nem nyitok vitát, hogy ennek meg kell lennie a gyűjteményben!

Tartuffe

Blue Öyster Cult: Ghost Stories (2024)

Ha az új D-A-D-re azt írom (mindjárt alább), hogy némileg lityi-lötyire sikeredett, akkor mit mondjunk erről a veterán bandáról, akik tényleg a lazaság csimborasszóját képviselik a kemény műfajon belül? Haragudni mégsem lehet és érdemes rájuk, mert olyan magától értetődő módon tolják a klasszikus rockot, ahogyan váltogatja köpönyegét…, na jó, mindenki helyettesítse be ide azt, aki először eszébe jut.

Ráadásul ez a dalcsokor nem is teljesen új, jórészt korábban fiókban maradt ötletekből merítettek, így kódolva van a – szokásosnál is nagyobb – változatosság. Az atmoszferikus hard rock mellett, amit leginkább várunk tőlük, így simán kapunk egy kis Status Quót itt, egy kis The Beatlest amott, a csuklóból elnyomott The Rolling Stones opuszról nem is beszélve. Kell ez nekünk? Hát, igen... Kellemes nagyon, szóval bajnak semmiképpen nem baj, hogy megjelent. Beszédes azért, hogy a vén csatalovak kislemez B oldalas számai is teljesen élvezhetőek.

D-A-D: Speed Of Darkness (2024)

Én a dánok kezdeti country punk lemezeit is csipáztam, zeneileg ezek nem nagy számok, de a szövegek roppant szórakoztatóak, ironikusak. Lehetett ebben némi elfogultság is persze, lévén Dániában tanultam a '90-es évek elején. De kétségkívül szintet ugrottak a "No Fuel Left For The Pilgrims" és a "Riskin' It All" albumokkal, olyan zseniálisan keresztezve az AC/DC ritmusait a Dire Straits gitárszólamaival, hogy szem nem marad szárazon. A klasszikus korszak minőségéről és vibe-járól szólt a fáma előzetesen, de én – a közzétett videók alapján – nem voltam teljesen meggyőzve.

Igazam is lett meg nem is. Mert kétségtelen, hogy a fénykor rengeteg megoldása köszön vissza, néha egészen egyértelműen, de egyrészt a későbbi lemezek szőrösebb-karcosabb világa is belopódzott az összképbe itt-ott, másrészt valahogy éppen a rock 'n' roll sava-borsa, a fiatalos lendület és a lázadó szellem hiányzik ezekből a dalokból. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint roppant kellemes, de teljességgel ártalmatlan hallgatni való. Márpedig nem feltétlenül a kellemes és az ártalmatlan szavakat keresed egy punk-rock zenekar esetén, akik korábban arról énekeltek, hogy "I won't cut my hair" és "Sleeping my day away". És akkor ezt el is hittük nekik.

Persze, ha onnan nézed, hogy hatvanéves arcokról van szó, akkor meg tök jó motyó, és örüljünk annak, hogy egyáltalán még bazseválnak. Egy koncert azért jöhet bármikor!

Striker: Ultrapower (2024)

Nem lehet ma már úgy játszani a heavy metalt, ahogy régen. Ettől a kanadai bandától például – a nevük és a múltjuk alapján is - jófajta speed metalt várnál. Amit meg is kapunk a nyitó nótában egy gyors, maidenes tétel formájában, de mindjárt a következő dalban beköszönt a dizsi és az  óóózás, amúgy Eclipse módra. Manapság ezt kihagyni, úgy tűnik, nem lehet. A harmadik szám szaxofonnal sokkol, a felvezető dallam miatt egy határozottan új-hullámos (Wham, Spandau Ballet stb.) stichet kapva. Aztán egy laza country-western felvezetés után Metallica és thrash üzemmódba váltunk, majd ezt megfejelik egy fasza kis punk nótával, amiben azért némi ipari metal hatás is van.

Szóval a konzisztenciát nem érdemes a Strikeren számon kérni, hacsak nem a dallamok tekintetében. Mert együtt üvöltözős refréneket, azt piszkosul tudnak írni. Szerencsére a CD második fele valamivel egységesebb, itt a legjobb pillanataikban a Leatherwolfot juttatják eszembe. Vagy, ha valaki még emlékszik az egylemezes Taking Dawnra, ők is piszok lendületes metalt nyomtak, dallomosan, vastag vokálokkal megtámogatott refrénekkel fűszerezve. Summa summarum, a csapongásai ellenére ez nem egy rossz album. De a videókat azért ne nézzétek meg tőlük, ha elfogadtok tőlem egy tanácsot!

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Mostanában Herbie Langhans (jelenleg Firewind) lett az új Rick Altzi (jelenleg elvileg Masterplan), az örök beugró, aki mindenhol (is) énekel, ahová hívják. Valamiért mégis csak egyetlen lemezre szólt a "szerződése" a Voodoo Circle-nél, ahol a 2021-ben megjelent legutóbbi lemezen már újra David Readman dudorászott. Ennek a főleg David Coverdale klasszikus munkásságára épített nosztalgiacsapatnak jobban is áll Readman orgánuma. Ennek ellenére a visszatérés nem sikerült túl jól, a "Locked & Loaded" amolyan színtelen-szagtalan album lett, mely a zenekar megalakulása óta az első, amit nem ítéltem fizikai beszerzésre alkalmasnak. Legalábbis annyi pénzért, amit manapság elkérnek a CD-kért.

Azután jött a hír, hogy a Voodoo Circle szíve-lelke, Alex Beyrodt gitáros 14 év után kilépett a Primal Fearből. Úgy éreztem, hogy e hír némi reménykedésre ad okot, ami az új, rendszerint 2-3 évente érkező VC anyagot illeti. Nekem ez azt jelentette, hogy a hard rock tengelyperiódusát megidéző formáció képes lesz a ritmusváltásra, tekintve, hogy innentől kezdve Beyrodt teljes egészében a Voodoo Circle-re összpontosíthat. Ugyan a lemez hivatalosan csak november 15-én jelenik meg - nekem szerencsémre, a zenekarnak és a kiadónak valószínűleg inkább kárára - alkalmam nyílt jó előre belehallgatni. Néhány hallgatás után azt kell mondjam, hogy nem szolgáltattak alapot a csalódásra; ez most újra egy kimondottan erős lemez lett!

Az album érdekessége, hogy szerepel rajta két olyan dal is, amit a Rainbow egykori billentyűse, Tony Carey szerzett (All For One, Billy's Song). Beyrodt elmondása szerint még a '90-es évek elején együtt dolgoztak Carey-vel egy Sinner albumon, és a két nótát akkor rögzítették először Carey házi stúdiójában. Ezek valóban eléggé Rainbow hangulatú tételek, de akadnak itt más számok is, amelyek a maguk módján Ritchie Blackmore szivárványos évei előtt tisztelegnek (pl. a címadó és a "Stand Your Ground", az utóbbi annyira Rainbow, hogy szinte furcsa is Readmant hallani benne Dio helyett).

Természetesen továbbra sem a Rainbow jelenti az elsődleges ihletforrást, hanem a Whitesnake, de akad határozottan Led Zeppelint idéző szám is (Black Country). Sajnos úgy tűnik, hogy az 54 éves David Readman nem a régi már, bár a hangszálak kopása koránt sem olyan aggasztó mértékű, mint bálványánál Coverdale-nél, vagy a Londonban turnét nyitó Dream Theater kiszivárgott koncertfölvételei alapján James LaBrie-él (a november 1-i pesti koncert közönsége alighanem jól teszi, ha előre fölkészül).

Alex Beyrodt és boszorkányos köre új erőre kapott, elkészített egy hangzásában az eddigieknél szálkásabb, fémesebb anyagot, ahol a dalok is jobban ülnek, mint az előző kiadványon. Miattuk újra kedvem lett átadni magam annak a mentális gyakorlatnak, hogy miként szólnának nagy kedvenceim a '70-es évekből, ha modern stúdióban, modern elvárásoknak megfelelően rögzítenék szerzeményeiket.

Tartuffe

Honlapok:
www.kikoloureiro.com
facebook.com/KIKOLOUREIROofficial

Abban biztosak lehettünk, hogy Kiko Loureiro minden esetleges föltételezéssel, találgatással szemben egy pillanatig sem gondolkodott el a visszavonuláson. Nemcsak túl fiatal ehhez, de egész lényében túlságosan tele is van zenével, sőt inkább nagybetűvel, így: Zenével. Ugyan szép fokozatosan (hogy ne mondjam: kíméletesen) leválasztotta magát a Megadeth gépezetről, hogy a családjára, gyermekeire koncentrálhasson, előtte még beajánlotta Mustaine mesternek Teemu Mäntysaari (Wintersun) gitárfenomént, akiről alighanem finn feleségén keresztül értesült, s aki tavaly szeptember óta tölti be - nem kevés kompetenciával - a Megadeth legingatagabb pozícióját, értsd: a szólógitárosét.

Szóval nem merült föl bennem egyszer se, hogy Loureiro nem hallat magáról, méghozzá hamarosan. Azt nem gondoltam, hogy visszatér az Angra soraiba, hiszen épp a zenekarosditól és a megterhelő turnézástól akart egy időre eltávolodni, ám azt tutira vettem, hogy mihamarabb kezünkbe vehetünk egy szólólemezt. És íme, már meg is érkezett prófétai látomásom (teljesen egészében meghallgatható) tárgya, egy instrumentális concept album (oder was?) képében, a mesterséges intelligencia (AI) és az emberi gondolkodás folyamata közötti összefüggésekről, kapcsolódási pontokról (noch ein mahl: was?). Szokásom szerint az ilyesmire (mármint az uncsi és erőltetett "szöveges" részre) nem fogok időt pazarolni.

Ami a zenét illeti, maradt a 2020-ban megjelent utolsó szólólemez, az "Open Source" stílusánál. (Érdekes, hogy ott már a tematika is hasonló volt.) Ez tehát nem egy jazzes vagy latin rockos album, hanem instru keményfém, zakatoló dobokkal, dübörgő basszussal, horzsoló riffekkel, és persze a fő összetevővel: a sistergő, technikás, mégis dallamos gitárszólókkal. Nem az én zeném, na! Kivéve talán a végére szorult "The Barefoot Queen" és "Finitude" című opuszokat. Ennek ellenére nem találok rajta fogást, aki például szereti Gus Drax (Black Fate, Sunburst), Jeff Loomis és Stephan Forté szólóanyagait, ezt is habzsolni fogja. Jó étvágyat hozzá!

Az alapcsapat természetesen most is a régi harcostársakból, az Angra zenészeiből áll: Felipe Andreoli bőgőzik, Bruno Valverde dobol, illetve Loureiro gyermekeinek anyja, Maria Ilmoniemi (The Eternal) billentyűzik. A lemez Pedro Henrique (ez ugyanis Loureiro egyházilag és polgárilag bejegyzett keresztneve) magánkiadásában jelent meg, és elvileg csak a honlapjáról beszerezhető. Megmondom őszintén, hogy amit itt hallok, szívesebben látnám viszont egy Megadeth lemezen, mert ott, abban a kontextusban, körítésként tökéletes lenne, de nekem így, az előtérben, főszereplőként sűrű, hangos és túlságosan egynemű. Célzottan Megadeth és metal shredder rajongóknak ajánlott.

Tartuffe

Kiadó:
Frontline Records

Majd' egy éve már annak, hogy "eszperente nyelven megnevezett" rovatunk új bejegyzést kapott. Most is inkább a véletlen, mint valamiféle kényszerűség vett rá arra, hogy folytassam a sorozatot. Internetes böngészéseim során már többször belefutottam Ken Templin "onlájn" énekesképző kurzusaiba (Ken Templin Vocal Academy), és ennek nyomán fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy vajon ez a csákó pontosan milyen előélettel rendelkezhet, igazolja-e bármi az önjelölt szakértői tevékenységét. Magam is meglepődtem, amikor némi kutakodás után kiderült, hogy a '80-as évek végén egy viszonylag sikeres keresztény hard rock/metal banda motorja (énekese/gitárosa) volt.

Templin hívő keresztény családból származik, a testvére lelkész, így nem is olyan meglepő, hogy amikor beindította a zenei karrierjét, gyorsan föl is ült az éppen akkor csúcsra járatott white metal expresszre. A Stryper megasikereinek farvizén akkoriban több csapat lavírozott, és mind közül talán épp a Shout volt az egyik legígéretesebb. Az első lemezük (It Won't Be Long, 1987), amelyen még olyan szessönmuzsikusok játszottak, mint Lanny Cordola (Giuffria, House Of Lords, Magdalen), Marty Friedman (Megadeth) és Michael Angelo Batio (Nitro), sok rajongót szerzett nekik; még egy európai turnét is sikerült abszolválniuk.

A banda főnöke és fő dalszerzője egyértelműen Ken Templin volt, aki - mint David Coverdale és Tommy Shaw (Styx, Damn Yankees) szerencsés keveréke - nemcsak énekesként nyújtott meggyőző teljesítményt, de gitárosnak sem volt utolsó. A második, "In Your Face" című albumon már javarészt ő és Chuck King gitároztak, bár a címadó nótában a régi szép idők emlékére azért még fölsorakoztatták Lanny Cordolát, Marty Friedmant, Michael Angelo Batiot és Alex Masit is.

Bár az Encyclopedia of Contemporary Christian Music úgy emlegeti őket, mint akik zeneileg még a Strypernél is kompetensebbek voltak (ez alatt nem tudom, hogy pontosan mit értenek), a relatíve sikeres második album után a csapat anyagi és más okok miatt szétszéledt. Azóta volt pár kísérlet a visszatérésre, de ezek nem vezettek eredményre. Őket tehát - akik a cicanadrágos hajmetál tipikus képviselői voltak - kivételesen nem a trutyiáradat mosta bele a lefolyóba, hanem a szerencsétlen körülmények, az elszántság és a kitartás hiánya. Nem állítom, hogy kimagaslóan jó és minden tekintetben időtálló lemezeket csináltak, de ennél biztosan több volt bennük.

Az első két, ma már talán klasszikusnak mondható albumot 2019-ben a 30. évfordulóra remaszterelve megjelentették, de sajnos ezzel sem lett sokkal jobb a korszakra jellemző műanyag, vékony, dinamikátlan és puffogó hangzás. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az "In Your Face" az éra szerelmeseinek így is érdekes lehet, fület csiklandozó élménnyel szolgálhat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.nazarethdirect.co.uk
facebook.com/nazarethofficial

Egy "Régi olvasónk" hívta fel a figyelmet a Nazarethre egyik hozzászólásában: az, hogy még nem született egyetlen cikk sem a bandáról, olyan hiátus, amit a legjobb esetben is szégyelleni kell, a legrosszabban pedig kötelesség pótolni a mulasztást, ami a mostanában szűkre szabott szabadidőmben felér két tábla csokiról történő lemondással, pedig olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, aki…, de tudjátok.

Ezek után illene persze valamelyik klasszikus albumukkal kezdeni a sort, de annak, aki még nem hallott az együttesről, úgyis teljesen mindegy, aki meg hallott, annak úgysem tudnék sok újat mondani, hiszen a banda a múlt század hatvanas éveiben (!) alakult, és jóllehet, az eredeti tagságból csupán a basszgitáros, Pete Agnew maradt hírmondónak, a rajongótábor minden bizonnyal nem a mai tizen-huszonéves zenehallgatói generációból kerül ki, a boomereknek pedig volt elég idejük, hogy töviről hegyire  fújják a Nazareth-bibliát.

"Love Hurts", "Hair Of The Dog", "Razamanaz" vagy a "This Flight Tonight" – ezeket a dalokat azok is ismerik, akik azt sem tudják, mi fán terem a klasszikus hard rock, de biztos vannak jó néhányan, akik a zenekar frontemberének, a  skót Dan McCafferty nevét is meg tudják említeni, ha szóba kerülnek ezek az instant klasszikusok. Sajnálatos módon McCaffery 2014-ben egészségi okok miatt kivált a bandából, helyére egy rövid időre a számomra ismeretlen Linton Osborne, majd a jelenlegi énekes, a Krokusból, illetve a Persian Silkből ismerős Carl Sentance lépett. A tagsággal kapcsolatban még annyit érdemes megemlíteni, hogy a dobokat ma már Agnew fia püföli, és nepotizmus ide, vagy oda, jól teszi!

A Nazareth oldalunkon történő bemutatkozását tehát legutóbbi albumukkal kezdjük, ami igazodva a korszellemhez, mai elánnal dörren meg, de az új elemek mellett – erről majd szó lesz – azért tartalmazza mindazon Nazareth jellemzőt, amiért még ma is felkaphatjuk a fejünket, már ha a stílusalapítók rajongói vagyunk. Nos, aki a Deep Purple legutóbbi lemezéből indul ki, és egy korrekt, ám izgalommentes, biztonsági játékot felmutató, az ötven év tapasztalatát remekül felhasználó, de a kornak megfelelő dinamikát és adrenalin löketet nélkülöző eredményt vár, az csalódni fog – kellemesen. Mert a csapat, talán Sentance-nek köszönhetően, nem állt meg a zenei törzsfejlődés hard rock állomásánál: a "Surviving The Law" ugyanis egy olyan kő heavy metal témával indít, amelyik tökéletesen idézi a NWOBHM aranykorát, és ha azt mondod, ez is már "lejárt lemez", akkor vedd figyelembe, honnan is indultak a skót zenészek.

A dalok pedig úgy dübörögnek, hasítanak, zakatolnak, hogy kénytelen voltam még egyszer megnézni a tagok átlagéletkorát, és ha a legutóbbi Uriah Heep lemezre azt mondtam, hogy korukat bőven megelőző, sőt, bizonyos értelemben az eredeti stílushoz mérten progresszív formát mutatnak, akkor ez a megállapítás a Nazarethre duplán igaz. Persze itt senki ne értsen a progresszív jelző alatt bármifajta zenei irányvonalat, de a fejlődés az fejlődés, még akkor is, ha ez az életkorból abszolút nem várható csikóvihánc fiatalos lendületében nyilvánul meg. A hangzás ennek megfelelően kellően idomul az impulzivitáshoz, a basszus természetesen jó előre van nyomva, a dob pedig dübörög, mint a magyar gazdaság - az 1870-es években. Jimmy Murrison gitáros ügyesen turbózza fel a riffeket, melyek között előfordul ugyan néhány ismerős, de ez csak azoknak lehet zavaró, akik az AC/DC-t is a múltjából élő dinoszaurusznak tartják. Az ausztrálok hatása a lüktető ritmizálásban ugyanis nyilvánvaló, csak hát itt a boogie helyett heavy metal készteti mozgásra, nem a lábakat, hanem a fejeket, az énekes pedig jellegzetes brit dallamokkal – melyek engem a már elhunyt Tony Mills refrénmegoldásaira emlékeztetnek – képes mintegy 50 percig fenntartani a figyelmet.

Hallgasd csak meg a nyitó "Strange Day" kő-metal tételét, a "Sweet Kiss" pulzáló, hipnotikus örvénylését, a "Runaway" a "Speed King"-ig visszanyúló, ám azt a nyolcvanas évekbe előrelökő erejét, vagy a "Psycho Skies" játékos ütemezésű, kitörölhetetlen refrénű megoldását, egyből érteni fogod, miért is nem választottam a recenzió tárgyául valamelyik 30-40 évvel ezelőtti albumukat: a Nazareth most is megérdemli a figyelmet, és abszolút önmaga jogán, amiben nyoma sincs a nosztalgiának!

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Igen, igen, igen!!! És még vagy százszor igen! Úristen az égben, te látod, tudod, hogy évek óta erre várok! Mindvégig bíztam benne, sőt tudtam, hogy képesek rá, hogy bennük van a potenciál, a dzsúz, a kraft, az umpf, a véna, az ihlet, a géniusz. Elég sokat kellett rá várni, de íme, itt van..., itt van a DGM hosszú pályafutásának legjobb lemeze, a magnum opus, a tökéletes vihar, a múzsák csókolta remekmű. Már a tavalyi "Life" is nagyon szívderítő tendenciákat mutatott: ha lehet, a banda még zeneibb, még dallamosabb lett, elkezdett változatosabban, szellősebben fogalmazni és visszafogta a korábbi kérlelheteten, monoton tempót.

Nem tudom, mi lelte őket, de kevesebb mint egy év után e közel egy órás mesterkurzussal úgy rúgták ránk az ajtót, mint féltékeny férj a fehérmájú feleségre. Hál' Istennek - mintha legalábbis meghallották volna korábbi sirámaimat - lelassították a metronómot, visszakapcsolták a "hang-erőgépet" (de nem a hangerő-gépet), és így már nem érzi magát úgy a hallgató egy-egy lepörgetés után, mint egy folyton berregő, zakatoló darálón kétszer átküldött húspép. A DGM most egy eddig ismeretlen arcát mutatja, pontosabban egy olyan arcát, amit eddig csak a billentyűs, Emanuele Casali briliáns oldalági projektjétől, az Astrától láttunk, vagy még tőlük se.

Az "Endless" bizony egy kellőképpen változatos, sokszor lírai, de leginkább klasszikus progresszív hatásokkal kápráztató, grandiózus zeneszínház (ún. concept album). Fölvonultatnak benne néhány elemet a jól ismert eszköztárból: van egy kis hegedű à la Kansas, egy kis fuvola à la Jethro Tull vagy Psychotic Waltz, egy kis szoprán szaxofon à la Dream Theater (Another Day). Ez a régi rajongóknak elég durván hangozhat, de az egész mégis olyan DGM-es; úgy tipikusan olasz (Toto Cotugno azt mondaná: italiano vero), hogy közben egy kicsit skandináv is, hiszen föl-fölüti a fejét a korai Circus Maximus (The 1st Chapter, Isolate), de a lemezt záró majd' 15 perces "...Of Endless Echoes" például tiszta Moon Safari, vagy éppen Karmakanic.

El tudom képzelni, hogy aki totál rácuppant a korábbi albumokra, az most valamelyest elkámpicsorodik (milyen ronda már ez a szó!), de azoknak ott van a "The Great Unknown", a "The Wake" vagy a "From Ashes"; itt mindenki talál kedvére való nyalánkságot. Ezt a lemezt alighanem nekem írták: a tavaly kicsit kevésnek ítélt Casali most megszállottként nyüstöli a billentyűket és még a hangszínválasztásban is nekem kedvez; sokszor a legegyszerűbb és leghatásosabb megoldást választja: a Hammondot vagy a klasszikus zongorát. Ezekkel nem lehet mellényúlni. Mark Basile is elővette a legdallamosabb formáját, még egy tőlük meglehetősen szokatlan, ráadásul kimondottan erős balladára is telt (Blank Pages). Simone Mularoni pedig... nos, ő Simone Mularoni. A név immáron fogalom, a fogalom definícióját pedig ezek a jelzős szerkezetek adják ki: sistergő energia, kifogástalan technika, elképesztő dallamérzék, brutális hangzás.

Egyelőre nem látom, hogy mi vetekedhetne ezzel a lemezzel az év végi összesítéskor. Őszintén remélem, hogy ez nem csak egy rövid kitérő lesz a csapat karrierjében, mert ha valaki engem kérdez, a DGM most talált igazán magára, most hozta ki magából a maximumot. Az irány jó, az eddigi legjobb!!! Föl lett adva a lecke a Dream Theaternek, akik a jövő februárra beharangozott lemez előzetese (Night Terror) alapján alighanem úgy maradnak majd alul a DGM-mel szemben, mint az óriástermetű Góliát a nyeszlett pásztorfiúval, Dáviddal szemben.

Tartuffe