Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Igen, igen, igen!!! És még vagy százszor igen! Úristen az égben, te látod, tudod, hogy évek óta erre várok! Mindvégig bíztam benne, sőt tudtam, hogy képesek rá, hogy bennük van a potenciál, a dzsúz, a kraft, az umpf, a véna, az ihlet, a géniusz. Elég sokat kellett rá várni, de íme, itt van..., itt van a DGM hosszú pályafutásának legjobb lemeze, a magnum opus, a tökéletes vihar, a múzsák csókolta remekmű. Már a tavalyi "Life" is nagyon szívderítő tendenciákat mutatott: ha lehet, a banda még zeneibb, még dallamosabb lett, elkezdett változatosabban, szellősebben fogalmazni és visszafogta a korábbi kérlelheteten, monoton tempót.

Nem tudom, mi lelte őket, de kevesebb mint egy év után e közel egy órás mesterkurzussal úgy rúgták ránk az ajtót, mint féltékeny férj a fehérmájú feleségre. Hál' Istennek - mintha legalábbis meghallották volna korábbi sirámaimat - lelassították a metronómot, visszakapcsolták a "hang-erőgépet" (de nem a hangerő-gépet), és így már nem érzi magát úgy a hallgató egy-egy lepörgetés után, mint egy folyton berregő, zakatoló darálón kétszer átküldött húspép. A DGM most egy eddig ismeretlen arcát mutatja, pontosabban egy olyan arcát, amit eddig csak a billentyűs, Emanuele Casali briliáns oldalági projektjétől, az Astrától láttunk, vagy még tőlük se.

Az "Endless" bizony egy kellőképpen változatos, sokszor lírai, de leginkább klasszikus progresszív hatásokkal kápráztató, grandiózus zeneszínház (ún. concept album). Fölvonultatnak benne néhány elemet a jól ismert eszköztárból: van egy kis hegedű à la Kansas, egy kis fuvola à la Jethro Tull vagy Psychotic Waltz, egy kis szoprán szaxofon à la Dream Theater (Another Day). Ez a régi rajongóknak elég durván hangozhat, de az egész mégis olyan DGM-es; úgy tipikusan olasz (Toto Cotugno azt mondaná: italiano vero), hogy közben egy kicsit skandináv is, hiszen föl-fölüti a fejét a korai Circus Maximus (The 1st Chapter, Isolate), de a lemezt záró majd' 15 perces "...Of Endless Echoes" például tiszta Moon Safari, vagy éppen Karmakanic.

El tudom képzelni, hogy aki totál rácuppant a korábbi albumokra, az most valamelyest elkámpicsorodik (milyen ronda már ez a szó!), de azoknak ott van a "The Great Unknown", a "The Wake" vagy a "From Ashes"; itt mindenki talál kedvére való nyalánkságot. Ezt a lemezt alighanem nekem írták: a tavaly kicsit kevésnek ítélt Casali most megszállottként nyüstöli a billentyűket és még a hangszínválasztásban is nekem kedvez; sokszor a legegyszerűbb és leghatásosabb megoldást választja: a Hammondot vagy a klasszikus zongorát. Ezekkel nem lehet mellényúlni. Mark Basile is elővette a legdallamosabb formáját, még egy tőlük meglehetősen szokatlan, ráadásul kimondottan erős balladára is telt (Blank Pages). Simone Mularoni pedig... nos, ő Simone Mularoni. A név immáron fogalom, a fogalom definícióját pedig ezek a jelzős szerkezetek adják ki: sistergő energia, kifogástalan technika, elképesztő dallamérzék, brutális hangzás.

Egyelőre nem látom, hogy mi vetekedhetne ezzel a lemezzel az év végi összesítéskor. Őszintén remélem, hogy ez nem csak egy rövid kitérő lesz a csapat karrierjében, mert ha valaki engem kérdez, a DGM most talált igazán magára, most hozta ki magából a maximumot. Az irány jó, az eddigi legjobb!!! Föl lett adva a lecke a Dream Theaternek, akik a jövő februárra beharangozott lemez előzetese (Night Terror) alapján alighanem úgy maradnak majd alul a DGM-mel szemben, mint az óriástermetű Góliát a nyeszlett pásztorfiúval, Dáviddal szemben.

Tartuffe

Nem tudom, ki emlékszik még az olvasóink közül az évezred végi Metal Hammer kiadásokra, melyekhez mellékleteként egy kazettányi, később CD-nyi válogatást pakolt a szerkesztőség az aktuális, recenzált albumok egy-egy szerzeményével – beindítva a rockerek nyálcsorgató mirigyeinek működését az akkor még csak hírből ismert internet előtti korszakban. Emlékszem, mennyire irigyeltem a lemezboltok eladóit, akik egy kis mellékest keresve, 100-500 forintért (az infláció mértékében) másolták át a megjelenő újdonságokat a megbízható vásárlóknak, de irigykedésem oka persze nem az "oldjuk meg okosba'!" módszer volt, hanem a számukra kijutott zenei bőség.

Igen, én még éltem akkor, mikor a "várni valamire" még abszolút elfogadott hozzáállás volt, valamint természetesnek gondoltam a szocialista piacgazdaság és kultúrpolitika okozta érték- és árufosztottság érzését. (A generáció-kutatások mutatnak rá arra, hogy ebből következően miért szükséges ennek a korosztálynak a fizikai birtoklás tudata, ugyanúgy, mint a háborút megélt nagyszülőknek a "biztosan jó lesz ez még valamire" felkiáltással a kamrába tett görbe, rozsdás szög megőrzése.)

De lehetséges, hogy egy kicsit visszafelé kalandoztam az időben, a XXI. század fordulójára azért még nem volt jellemző az az információbőség, ami a mai kamasz gyermekeinknek már olyannyira természetes, és akiket kicsit sajnálok is, hogy a rácsodálkozás élményét már hírből sem ismerik. (Most persze nem akarok kitérni a jelen társadalmunk gazdasági politikája miatt marginalizálódott rétegek depriváltságára, maradjunk hát az egyre vékonyabbá váló középosztálynál és az egyre több javat magáénak tudható elitnél!)

Emlékszem, milyen csodálatos érzés volt a mellékelt kazetta vagy CD lejátszása, amin minden számot többször is meghallgattunk, még az olyanokat is, amik bőven távol estek zenei preferenciánktól – ez a teljességre törekvés természetesen az újság kiolvasására is vonatkozott, aminek minden betűjét magunkévá tettük, elképzelve a hangpróbás stáb helyzetét, akik az elemzett albumok MINDEGYIKÉT meghallgathatták.

De nem is szaporítom itt a szót, bár a nosztalgia képes eltéríteni az embert a lényegtől. Az At Vance visszatérő vendég a rovatban, hiszen jómagam írtam példaértékű ABBA-feldolgozásaikról, itt azonban talán legjobb albumuk egyik legjobb dalára szeretném felhívni a figyelmet (Magáról az albumról Túrisas kolléga írt remek beszámolót a mesterremekek rovatban.). Az "Only Human"-t a bevezetőből sejthetően a Hammer egyik mellékletéről ismertem meg; a csapatról persze fogalmam sem volt, pedig a címadó dalt prezentáló lemez már negyedik volt, amit Timur, izé, Olaf Lenk gitáros, a banda agya piacra dobott. Hallgattam a dalt, amin egy káprázatos énekes hozott olyan dallamokat, melyeket vélhetően a sziréneknek írtak, ráadásul akkora, Malmsteen-jellegű (akkor még nem tudtam, hogy egy önálló alstílus, a neoklasszikus metal örökbecsű darabjával találkoztam) gitárszólóval megspékelve, amitől rögtön seggre ültem. Létezik ilyen? - kérdeztem magamtól, mert addig azt hittem, hogy ilyesfajta zenével csak a svéd Mester tud megajándékozni. (Ezt a kérdést aztán évekkel később tudtam megismételni, a Fair Warning eszperente nevű gitárosának, Helge Engelkének szólóját hallva a "Borther's Keeper" albumról, ebből is látszik, hogy nem vagyok a gitárjáték legfőbb szakértője, ha nem találtam a kettő lemez közötti években hasonló színvonalú játékot.)

A végére aztán csak egy kérdés maradt: hogy nem lett ez az együttes világhírű? De erre a kérdésre talán csak ARP tudja a választ.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.nightwish.com
facebook.com/nightwish

"A Yesterwynde egy fantasztikus utazás az időn, az emlékeken és az emberi természet szebbik felén keresztül. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire izgatottak vagyunk, hogy kiadhatjuk a tizedik albumunkat, amelynek elkészítése három évig tartott" – nyilatkozta a zenekar vezetője az új lemez megjelenése előtt – és én kicsit szívtam is a fogamat: egyrészt, mert ha az album egy utazás, és nem heavy metal szerzemények összessége, akkor – ismerve Tuomas felfogását a zenéről, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem más, mint magvasnak vélt gondolatok megjelenési köntöse, ebből fakadóan másodrangú szereplő – nem számíthatunk másra, mint az ezt megelőző két LP esetében, vagyis… És itt mindenki gondoljon azt, amit akar, aki olvasta a korábbi kritikáimat a "Floor-éra" lemezeiről, az minden bizonnyal tisztában van vele, mi a véleményem Holopainen trilógiának szánt eddigi performanszáról: kb. ugyanaz, mint a kubista művészetről, amiben az az egyetlen jó dolog, hogy ott menő kockának lenni.A félelmeimet még az sem csillapította, hogy a csapat a metal zászlóvivőjének mondható Nuclear Blasthoz szerződött, láttam én már karón varjút, ráadásul a heavy metal története ismer jó pár olyan zseninek kikiáltott zenészt, akiknél úgy gurult el a gyógyszer, hogy azt semmifajta pragmatikus módszerrel nem lehet megtalálni, pláne nem olyan szürreális módon, ahogy az említett művészek (?) magyarázzák a nagy ívben leszart világnak viselkedésük eredőit. (Ilyenkor jönnek az olyan szavak és kifejezések, mint az "önmegvalósítás", "művészi kifejezésmód", a "zenei eszközök új formába öntése", nekem meg a bicska nyílik a zsebemben, hogy ilyen profánul néznek hülyének.)

De aztán én is házhoz jöttem a pofonért, mert előre kreáltam egy olyan koncepciót, ami semmi jóra nem vezet, főleg az albumot tekintve – az, hogy fele részben bejött, annyit is jelent, hogy fele részben meg nem – ennyit a szakértelemről és tapasztalatokról, melyek jó, ha vannak, de igazából csak egy olyan világban, ahol a realitás az, ami, és nem irányítják az eseményeket olyan elhanyagolható dolgok, mint a meglepetés, vagy a művészi világlátás.

Mégis, induljunk ki a tényekből: az albumon már nem játszik Marco Hietala – ez mondjuk nem fontos tényező, mert az előző két, számomra abszolút műanyag lemezen meg igen, illetve ebből következően új basszeros van a csapatban, aki tökéletesen tudja pótolni elődjét. A másik megemlítendő dolog, hogy a csapat nem fogja megturnéztatni az albumot: mondjuk, a végeredményt hallva nem csodálkozom, mert egy komplett szimfonikus zenekar metal koncertre hurcolása valóban megerőltető dolog, és Tuomas világában már régóta nem a hagyományos "fémhangszerek" a priorizáltak. Emellett a zenekarvezető a megjelenés előtt vesztette el édesapját, ami magyarázhatná a súlyos, depresszív hangulatot, de egyrészt ilyet nem tapasztaltam, másrészt lelketlen dolog lenne emiatt elmarasztalni a zeneszerzőt, bármilyen is a végeredmény.

Az előzetesen kiadott "Perfume Of The Timeless"-t – ami egyébként a tökös kiállás mintapéldája, a maga nyolc percen is túlcsorduló hosszával, pláne, hogy ismerjük a "Z" generáció hozzáállását a tik-toknyi időtartamot meghaladó dolgokhoz – meg sem hallgattam, így megfelelően frissen tudtam nekikezdeni az albumnak, megfogadva, hogy ezúttal megpróbálok odafigyelni a "mélyebb tartalomra" is. Abban, hogy e tekintetben elbuktam, alighanem szerepet játszik alapvetően gyanakodó természetem, amivel a "művészi" dolgokhoz állok, de az is lehet, hogy nincs itt mélyebb tartalom, vagy nem az olyan egyén szintjén, aki túl kiábrándult ahhoz, hogy érzékelje a "világbéke" vagy az "ökobarát" szavak mögött húzódó valós tartalmat.

De kezdjünk is neki: az abszolút felesleges intró után rögtön egy monolittal nyitunk. Az "An Ocean Of Strange Islands" talán az elmúlt tíz év egyik legjobb Nightwish darabja, tökéletes eszenciája annak, amiért az "ősidőkben" megszerettük a csapatot (a korai éveket jellemző gótikus árnyalatoktól eltekintve), ám nekem nem is ezért tetszik, de ha seggre ültök, akkor is leírom: a Nightwishnek jól áll a csipetnyi indusztriális metal hatás. Igen, jól olvastátok, az ütem monoton, gőzkalapácsokat idéző jellege felett úgy szárnyalnak Floor dallamai, mint füstölgő gyárkémények felett a bekormozódó fehér galamb és ha a Die Krupps ilyen köntösbe öltöztette volna Metallica átiratait, Hetfield minden bizonnyal nem vágja a plasztik végeredményt a falhoz.

A mechanikus jelleg aztán a következő, "The Antikythera Mechanism" című darabban létjogosultságát is nyeri, az óramű működését ritmizáló keménység régen látott vendég a csapatnál, emellett itt csillanhat fel igazán Tuomas zenei tehetsége is, ami képes úgy az egysíkúságot összeházasítani a rafinériával, hogy abból jóleső feszültség, és tényleg remekbe szabott hangulatteremtés tiktakkoljon ki. Ugyanez a bólogatós "egyenzaj" jellemzi a "The Day Of…"-ot, az általam oly hatásvadásznak tartott gyerekkórus bevetésének ellenére, mondanom sem kell, hogy ha már harmadszorra tudja a szerző bekajáltatni velem ugyanazt, akkor lehet némi érzéke a parasztvakításhoz hallgató furmányos megszólításához.

A nagyepikának ezzel nincs vége, hiszen a már említett klipszerzemény a következő a sorban: az ipari jelleg itt is felüti (kalapács)fejét, ráadásul olyan sebességgel, ami egy jól karbantartott gőzmozdonynak is becsületére válna, aztán… aztán ennyi, részemről eddig tartott a méltatás ideje, mert Tuomasból eltűnik az üllőn dolgozó kovács szelleme, hogy átadja helyét a moralizáló világbéke harcosnak – már ami a zenét illeti.  A "Sway" balladája lehetne akár szép is, ha nem lenne olyan unalmas, a "The Children Of 'Ata" popos refrénje pedig ugyan még elviszi a balhét, de a "Something Whispered Follow Me" lopkovári jellegű  Morricone idézése Floor énekteljesítménye ellenére is hervasztó, bár a "Spider Silk"-ben Holopainen legalább magától veszi kölcsön a dal legjobb részét. A maradék három etapban aztán már semmi nincs, amit az előzőekben nem csócsált agyon a szerző, a záró "Lanternlight" pedig úgy kókasztja le a hallgató emberfiát, mint őszi rózsákat a felbuzduló napfény.

Kár, hogy Tuomas ismét nem bírt magával, mert az album fele valóban a kezdeti évek csikóviháncát ötvözi a tapasztaltság hideg profizmusával, a túlburjánzó hangjegyeket azonban egy zenei onkológus sem tudná visszaszorítani, ami pedig még Metalországban sem jelent semmi biztatót.

Garael

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.skidrow.com
facebook.com/skidrow

Egyszerre érezhetik magukat végtelenül szerencsésnek és szerencsétlennek a Skid Row tagjai, mint ahogy mi is hasonló következtetésre juthatunk velük kapcsolatban, ha leheveredünk a pamlagra és betoljuk ezt a CD/DVD-t. (Személyes preferenciám szerint én mindenképpen az utóbbi formátumot javaslom.)

Szerencsések, mert évtizedes balfaszkodás, oda-vissza üzengetés, zsákutcába hajtás, vakvágányon haladás stb. után végre itt van egy megjelenés, ami nemcsak méltó a Skid Row névhez, de amivel kapcsolatban objektíve fel sem merülhet kifogásként egy bizonyos Sebastian Bach távolléte. Nem vitatom, hogy létezik az a szubjektív értékítélet, mely szerint a tisztességben megtokásodott, valaha sokkal szebb napokat látott, de máig rocksztár-attitűddel harsánykodó Bach visszatérése az egyedül elfogadható megoldás a Skid Row évtizedes válságára.

Ezzel szemben az igazság az, hogy Bach ugyan a rockénekes/frontember archetípusa (volt), aki az első két lemezen örök érvényűt alkotott, de élőben még a hőskorban sem, vagy csak nagyon ihletett, jó napjain tudta azt a minőséget hozni, amit most Erik Grönwall séróból tol (jó, hát éppen a séró az olyan, amilyen...).

A Skid Row tagsága sok pályatárssal ellentétben sikeresen és kollektíve átmentette a rockfazont napjainkra, kezdődő nagypapásodás szerencsére egyelőre nyomokban sem látszik rajtuk. Egy hihetetlen intenzív, jól megszólaló rockbuli ez, ami, má' bocs, de irgalmatlanul odab@sz. Mindezt ráadásul sikerült is úgy felvenni, hogy az ember ott érezheti magát a koncerten. (Mondom, a DVD ad igazán teljes élményt!)

A törzsanyag természetesen csupa kihagyhatatlan Skid Row klasszikus, ahol Erik frontemberként is felnő a feladathoz, remekül bánik a fanatikus és lelkes közönséggel. Azt gondolom, van annyira kíváncsi és hiú Bach, hogy megnézi ezt a felvételt. És levonja-e vajon azt az egyetlen levonható és számára keserű konzekvenciát, hogy az anyacsapatba visszakerülve, bárhogy is alakul a jövő, ha egyáltalán felveszi a szerelvény, a "Live In London" után már csak másodosztályon utazhat?

Merthogy Grönwall saját egészségének megőrzése érdekében (gyógyult leukémia) egy lemez, illetve a koncertanyag megjelenése után kiszállt a csapatból. Ez pedig maga a szerencsétlenség, aminek jó megoldása most alig-alig látszik, és ezt vélhetően a srácok is tudják. Sajnálom is őket. Baromi nagy pech. Lzzy Hale aktuális beugrása nehezen értelmezhető másként, mint a pre-Grönwall idők szokásos zsákutcájába és vakvágányára való visszatérésként, bármit is nyilatkozzanak. Ha pedig mégis jön majd Bach (bár erről egyelőre szó sincs), szállhat fel a másodosztályra, napról napra, koncertről koncertre Erik poros nyomát fürkészve.

Túrisas

Kiadó:
Provogue

Honlapok:
www.jbonamassa.com
facebook.com/JoeBonamassa

Szerintem nincs még egy előadó, akinek ennyi koncertanyaga lenne elérhető a piacon. Persze, vannak rajongóbarát (azért ezek nekem inkább eszement, tök fölösleges) kiadványok, amikor egy zenekar (pl. a Pearl Jam) egy aktuális turné szinte valamennyi koncertfelvételét elérhetővé teszi, akár kereskedelmi forgalomban is, de itt nem erről van szó.

Míg a legelszántabb fanatikusoknak szánt felvételek papírtokos, fésületlen, bootleg-minőségű cuccok, Bonamassa más utat jár. Nem is elégszik meg azzal, hogy a minőségi koncertanyagai tetszetős csomagolásban, legtöbbször vastag booklettel jelennek meg, szinte minden esetben minőségi DVD is készül párhuzamosan, amin keresztül még kézzelfoghatóbbá, jelenvalóbbá, megélhetőbbé válik az élmény. Ráadásul valahogy sikerül mindig úgy csűrni-csavarni az aktuális megjelenést, hogy valamitől más/érdekes/izgalmas legyen a végeredmény. Ez lehet a meglepő dalválasztás (British Blues Explosion), vagy a helyszín (Red Rocks, Carnegie Hall), vagy akár az adott előadás különlegessége.

Ezúttal soktényezős a történet. A Hollywood Bowl maga is ikonikus koncerthelyszín, a dalválasztás is speciális, merthogy aznap este egy szimfonikus zenekarral adott koncertet Joe. Nem tudom, ki hogy van vele, de jómagam nemhogy nem esek hasra a szimfonikus zenekar jelenlététől, de kimondottan idegesít, ha valamit ezzel a sokszor giccses, műfajidegen házasítással akarnak rám sózni, azt éreztetve, hogy most aztán valami elképesztő dolog történik. Lószart, mama! Egy zeneelméletben, hangszerelésben jártas hivatásos zenésznek (szakembernek), nem kihívás megírni néhány hangszerenkénti plusz szólamot egy adott műhöz. (Amúgy ezt a melót a hetvenes években rutinszerűen végezte el pl. a Stúdió 11 zenekar, Dobsa Sándor vezetésével, bármelyik Harangozó Teri/Korda Gyuri/Zárai-Vámosi sláger esetében). Utána már csak a "szomorúzenészeket" kell jó pénzért kibérelni, akik gépiesen, hibátlanul eljátsszák, amit a partitúrában eléjük tesznek. A rockzene lényegét ráadásul nagy hatékonysággal képes kiherélni az orkesztra (mély tisztelet a kevés kivételnek, pl. Victor Smolski munkái), de még ennél is rémisztőbbnek tűnt első olvasatra, hogy ezúttal blues dalok kaptak nagyzenekari kíséretet. Jaj, ezt tényleg ne!!!

El nem tudtam képzelni, hogy ezt érdemes meghallgatni, ad absurdum, ezért pénzt kiadni. Spoiler: érdemes. Egyrészt sikerült olyan, többnyire lassabb, kifejtősebb dalokat választani, ahol elvben nem elvetélt ötlet a két világ együttműködése, de önmagában ettől még nem lenne zseniális a végeredmény. Akik az átiratokat, hangszerelést végezték (Jeff Bova, David Campbell, Trevor Rabin, Calvin Turner) valami hihetetlen érzékkel nyúltak a művekhez és sok esetben csodát tettek az egyébként is jó dalokkal.

A "Dust Bowl" anyag "Last Matador of Bayonne" lemezváltozata is tartalmaz pl. trombitaszólamot, ám a nóta itt nyílik ki, itt kel életre igazán. De a teljes programról elmondható, hogy a dalok nem csupán kíséretet kaptak a dagályossági faktort kimaxolva, hanem olyan új és végig izgalmas szólamokat, amelyek megőrizték ugyan a lemezváltozat karakterét, hangulatát, de sikerült azokhoz nem keveset hozzá is tenni. Amit pedig minderre a két vokalista csaj összeénekel, arra már szavak sincsenek.

Talán sokat elmond a végeredményről, hogy a legtöbbször nem Bonamassa gitárjátékára kaptam fel a fejem, hanem valami érdekes hangszerelési megoldásra vagy vokálra. Kevin Shirley kompetenciájának köszönhetően pedig mindez gyönyörűen is szólal meg otthon. Bonamassa nagy tisztelőjeként nem szerettem volna, ha valami stílusidegen hatásvadász, vásári szarság születik, ráadásul szenzációként tálalva, ami amúgy egészen egyszerüen levezethetetlen lett volna az eddigi minőségi megjelenései tükrében. Ezzel szemben az anyag baromi jó, ráadásul több mint korrekt áron láttam a CD/DVD kombót a MediaMarktban.

Megveszitek.

Túrisas

Blitzkrieg: Blitzkrieg (2024)

Nem gyenge hónap volt ez a feketeöves metal rajongóknak: kb. egyszerre jött ki Brian Ross két bandájának az új lemeze, és még itt a Flotsam & Jetsam is. Kezdve a Blitzkrieggel: nem egy alapbanda, azt tudjuk, de azért tudnak kellemes perceket okozni. A mostani etap pedig még több is, mint kellemes. Határozottan jól nyomják azt, amihez értenek - a melodikus heavy metalt.

A korong erőssége, hogy az alapvetően hagyományos muzsikát kifejezetten modern hangzással és hozzáállással tolják. Nyilván segít ebben az is, hogy Ross tehetséges fiatalokkal (magához képest ez nem nehéz) veszi körül magát, így a végeredmény minden, csak nem poros. Ha ehhez hozzátesszük hősünk sajátos orgánumát és dallamvilágát, akkor meg is vagyunk egy kellemes órácskára.

Flotsam & Jetsam: I Am The Weapon (2024)

A Blitzkrieg kompetens bemelegítése után jött az arizónai ötösfogat, és akkorát rúgott a seggembe, hogy a plafonig ugrottam. Örömömben persze. Az előző két album is marha jó lett szerintem, így magas volt a léc, de simán átvitték. Nem igazán értem, miért nem népszerűbb ez a csapat, mert a thrash és US power határán mozgó zenéjük maga a nagybetűs metal. Talán éppen ez a stílusbéli kettősség (ami pedig valójában az erősségük) ültette őket két szék között a földre.

Mindegy is, a lényeg, hogy továbbra is itt vannak és seggeket rúgnak szét. A titok itt is az, hogy bele tudtak vinni éppen annyi modernséget, frissességet, amitől nem hat ódonnak a cucc. Nemcsak a megszólalásra gondolok, de nem lehet nem észrevenni, hogy pl. a "Kings Of Underground" hadarós szövegmondása milyen újszerű, így még most is a fejlődés képességét jelzi. Eric Knutson pedig nemcsak remek énekes, de jó dalszerző is: a tökös alapokra férfias, de fogós énektémákat tudott írni.

Satan: Songs In Crimson (2024)

A kultbanda a 2013-as elképesztően jól sikerült visszatérése óta komoly tempót diktál, bő kétévente jelentkeznek új CD-vel, és közben koncerteznek is, ebben a hónapban például itt a szomszédban, Bécsben játszottak. Tartottam tőle kicsit, hogy ötödszörre ugyanaz a poén már nem ül majd, mert hát tőlük éppenséggel nem vártam semmiféle megújulást, ezért kissé félve nyomtam be az első számot a Spotin. De a félelmem alaptalannak bizonyult, már megint megcsinálták ezek a vén csatalovak, úgyhogy ismét rajongani kell. Még van a tarsolyban király riff, jó kis dallam és éppen annyi varia, hogy ne váljon unalmassá a mutatvány sokadszorra sem.

A hangzás nyilván full retro ezúttal is, ez a gitár sound alighanem értelmezhetetlen egy mai fiatalnak. Ezen túllépve viszont a korong éppenséggel jól (szellősen, arányosan) szól: szépen hallani minden zenész nüanszait, különösen dicséretes, hogy Graeme English remek basszusfutamai is végigkövethetőek. A Ramsey-Tippins párost egy napon kellene emlegetni a Smith-Murray kettőssel, annyira ütős, rafinált gitártémákat találnak ki mindig; tanítani való, ahogy egymás alá játszanak. Taylor dobolása is egyedi, fineszes, gyakran Clive Burr ösztönös zsenijét juttatja eszembe, aki nekem a mai napig hiányzik a Maidenből. És ha már Maiden, a múlt héten bejelentették a '25-ös nosztalgia turnéjukat ők is, melynek nyitó állomása Budapesten lesz. Kell ennél több jó dolog egy hónapra?

Kotta

Eclipse: Megalomanium II (2024)

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Az Erik Mårtensson által vezényelt svéd dallamművészek brutálisan termékenyek, ha olyan skandináv hard rock himnuszokról van szó, amelyekre egyszerre lehet telitorokból üvölteni és a rocker csajokkal (már ha vannak még ilyenek) táncot ropni. Most még magukhoz képest is gyorsan dobták piacra az új lemezüket. A tavalyi "Megalomanium" egyenes folytatását vehetjük most kézbe, ezt jelzi a cím- és a borítóválasztás is. A 11 számos album nincs 40 perc, így rövid, de tartalmas esszenciája annak, amit az Eclipse (és vele együtt manapság szinte a teljes skandináv rockszíntér) képvisel. A "The Spark" gyakorlatilag egy rockzenekar által eljátszott elektronikus tánczene, a "Falling To My Knees" az "óóóó" és a "ná-ná-ná" jellegű táncdalos eszközkészlet teljes repertroárját mozgósítja, az "Until The War Is Over"-ben pedig még fütyülnek is. Ugyanakkor nem tudok haragudni rájuk, mert a cucc kegyetlenül jól szól, a hangszeres teljesítmény átlagon fölüli, nem is szólva a dallamérzékről. Nekem ugyan egy ideje már minden lemezük ugyanolyan, és inkább tűnik kapatos fiatalokra kalibrált táncos bulizenének, mint öregedő rockereknek szóló, ökölrázós csűrdöngölőnek (kivéve a lemezt záró "One In A Million"-t). De talán jól is van ez így. Nem lehetünk mindig mi, a műfaj közönségének dinoszauruszai a célközönség.

Danger Zone: Shut Up! (2024)

Kiadó:
Pride & Joy

Honlapok:
www.dangerzoneweb.com
facebook.com/dangerzoneweb

A hivatalos verzió szerint a Danger Zone az olasz dallamos hard rock nemzetközileg is elismert üdvöskéje lehetett volna a '80-as évek végén és a '90-es évek elején, de végül elmosta a trutyi-hullám, mint most a Római-partot a megáradt Duna. Ki tudja? Az biztos, hogy újraalakulásuk óta sem sikerült az első vonalba fölkapaszkodniuk, még otthon, Itáliában sem, hiszen pl. nem a Frontiersnál, hanem a sokkal kisebb Pride & Joynál vannak, pedig erre a retró hangzású rádióbarát rockzenére nagyon vevő Don Perugino. Giacomo Gigantelli énekes hangja érdekes keveréke RD Liapakis (Mystic Prophecy/Steel Prophet) és Johnny Gioeli (Hardline, Axel Rudi Pell) orgánumának, Roberto Priori pedig (ahogy azt egyszer a szólólemezével kapcsolatban korábban már leírtam) fantasztikus gitáros. Van a lemezen néhány kimondottan süti nóta, ami bizonyítja az olaszok jó dallamérzékét (a klipes "I Don’t Care" pl. kellemesen, Whitesnake-osan lüktet), de a dob- illetve billentyűhangzás pl. épp diszkont jellegű. A húzósabb dalok és a gitárszólók miatt azért mégis megér egy próbát (legföljebb ugratjuk a lassabb tételeket).

Michael Schenker: My Years With UFO (2024)

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.michaelschenkerhimself.com
facebook.com/MichaelSchenkerRocks

Mit is mondhatnék? Tiszta, hamisítatlan örömzene 60 percben, ráadásul nem akármilyen stáblistával! Nézzük csak! Roger Glover, Carmine Appice, Derek Sherinian, Barry Sparks, Brian Tichy, Joel Hoekstra, Slash, John Norum, Adrian Vandenberg, Dee Snider, Joey Tempest, Joe Lynn Turner, Erik Grönwall, Biff Byford, Axl Rose, Jeff Scott Soto, Kai Hansen, Stephen Pearcy, Michael Voss. Ha itt most véget érne a villámkritika, akkor lenne egyrészt igazán villámkritika, másrészt fölöslegesnek is tűnik tovább olvasni, hiszen az ilyet látatlanban, belehallgatás nélkül illik megrendelni. Schenker már csikóéveiben, az UFO kötelékében is mesterit, maradandót alkotott, és ez a lemez ennek nagyszerű lenyomata. De több is annál, hiszen nemcsak modern hangzással dörrennek meg a régi klasszikusok, de amolyan dzsemmelős, élő fílinggel is, ami miatt olyan az egész, mintha egy koncertet ülne végig az ember a közönség alapzaja és tapsikolása nélkül. Márpedig mi, akik júliusban olyan szerencsések voltunk, hogy ott lehettünk a győri koncerten, tudjuk, hogy milyen varázsa van egy Schenker hangversenynek! I "Love To Love" it! És "Lights Out" – mint amikor hirtelen lekapcsolják a villanyt - úgy kiütött, mint Rácz Jenő Kabát Petit.

Tartuffe

Kiadó:
H-Music

Honlapok:
www.atnightifly.hu
facebook.com/atnightiflyband
atnightifly.bandcamp.com/album/collision-fusion-division

Hát ennek már éppen itt volt az ideje! Öt hosszú éve várom a magyar proggerek első és minden tekintetben világszínvonalú nagylemezének (Mirror Maze) folytatását! Aki az új At Night I Fly album születésének, fölvételeinek történeti és technikai aspektusaira kíváncsi, az gyorsan olvassa el a Shockmagazin oldalán megjelent kimerítő interjút a gitáros/zeneszerző Horváth András Ádámmal! Ennek megfelelően nem kívánok részletesen foglalkozni a háttér információkkal, hiszen minden ilyesmit szépen ki lehet mazsolázni az említett (és itt belinkelt) beszélgetésből.

A lemezt már jó előre megrendeltem a kiadó H-Music oldalán, és becsületükre legyen mondva a megjelenés hivatalos dátumán, a délelőtti órákban annak rendje s módja szerint csöngetett is a GLS futár. Nem tudom hogyan, de persze már korábban kiszivárgott az anyag mp3 és flac formátumban, így pár napja intenzíven hallgatom az anyagot, de egyrészt a kézzel nem fogható adathalmaz soha nem lesz képes pótolni a fizikai hanghordozó kézbevételének, babusgatásának boldogsághormonokat termelő élményét, másrészt az emberfia tartozik azzal a muzsikusoknak (és a többi embernek, aki egy ilyen megjelenésbe sok-sok munkát fektet), hogy anyagilag is elismeri az erőfeszítéseiket, főleg hogy magyar csapatról van szó!

Bár a shockos interjúból kiderül, azért azt mindenképpen érdemes elmondani, hogy a lemez már tavaly kész volt, de a csapat egy ideig próbálkozott nagyobb külföldi kiadóknál, mint például az InsideOutnál és a Frontiersnél. Sajnos ők sem vállal(hat)nak be olyan előadókat, akik – életkoruk, családi állapotuk, egyéb kötelességeik miatt – nem tudnak többlemezes szerződést aláírni és komoly promóturné(ka)t vállalni. Így hát marad a hazai kis kiadó, a jó esetben 4-5 évente kiadott, saját pénzből előfinanszírozott, kvázi-hobbi jelleggel összemókolt eredmény. Ettől még lehet az egész vérprofi és a "collision/fusion/division" az is.

A hazai progresszív színtér sose volt népes, de mára már gyakorlatilag láthatatlanra zsugorodott (nem mintha külföldön virágozna a műfaj). Így az ANIF üde színfolt, sőt a sűrű sötétben világító zsarátnok, amit nagyon meg kell becsülnünk, és jó magasra, a fejünk fölé kell emelnünk. Részünkről mi hozzuk is a kötelezőt, hiszen írtunk a csak digitálisan megjelent bemutatkozó EP-ről és az első nagylemezről is. Nem kétséges, hogy az egymással laza tematikus kapcsolatban lévő dalokat fölsorakoztató, furcsa címmel megfejelt album ott fog szerepelni az éves toplistámon.

Érdekes dalcsokorral állt elő a társaság, az előző lemez dalai valahogy direktebbnek, acélosabbnak tűntek, itt még sincs arról szó, hogy az ANIF elment volna überkomplikált progresszív irányba. Sőt egyes elemeiben ez a dalcsokor még – mindenki értse jól, amit mondok – andalítóbb, poposabb is (lásd például a "The Sky Above" és a "Distress" vonós kíséretét!). Szerteágazóbb, többféle zenei hatást integrál ez a lemez, így bizonyos értelemben több nyitottságot és hallgatást is követel meg. Érdekes és váratlan például a "Chains" vokális középrészében az a csipetnyi Haken (valójában Spock's Beard, Hakenék is tőlük tanulták) hatás.

Általában a lemezek elejére szokták pakolni a tuti dalokat, de nekem a lemez második fele határozottan erősebbnek tűnik, főleg a "Slave/Mitosis/Different Skies" hármas, amelyből valamiért a "Mitosis" toronymagasan kiemelkedik. Már az előző lemezen is volt egy burkolt Porcupine Tree hatásokkal megbolondított nóta (Wanted To Be), itt ezt a vonalat a "Mitosis" képviseli, sőt kihallani vélek belőle némi Ark beütést is. Persze lehet, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye, de a zenének nem pont ez az egyik zseniális vonása, hogy váratlan és személyes képzettársításokat képes beindítani?

Nem akarok elégedetlenkedni, de nekem jól esett volna egy kevéssel több "virga", főleg ami a billentyűket illeti, de tudjuk, hogy Kővágó Zsolt nem egy Richard Andersson, inkább a hangulatteremtés mestere, és Nagygyörgy Gábor is hiányzik nekem, aki helyett most Vaczó Gábor ül a doboknál. Biztos vagyok benne, hogy tudatos volt az "organikus" hangzás kialakítása, de én preferálom az izgalmasabb ütős játékot és a definiáltabb dobhangzást. Mindazonáltal Hidasi Barnabás hangmérnöki munkáját igazából most sem érheti kritika, remek munkát végzett.

Aki élőben is meg akarja hallgatni az anyagot, mindenképpen látogasson ki az A38-as hajóra, mert a csapat már le is szervezett egy lemezbemutató koncertet október 22-re, ahol a Majesty Dream Theater Tribute Band társaságában lépnek színpadra. Előre örülök, hogy a 2024-es toplista már biztosan nem marad magyar előadó nélkül.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

"Alig van pörgős szám, meglepően középtempós, sőt lassú a lemez" – írta Tartuffe kolléga régi nagy kedvencének, a Strypernek legújabb albumáról. Megírod? – szólt a kérdés, így lettem hát a blog szemetes lerakóhelye, ami ordas túlzás és csúsztatás, de legalább jól hangzik. Már akinek fontos a zenei szelektív hulladékgyűjtés. A Stryper esetében természetesen nemigen lehet az említett metaforát használni, hiszen a banda motorja, Michael Sweet képtelen egy olyan stabil színvonal alá bukni, ami a múltat zárójelbe tenné, esetleg kínos emlékeket fakasztana a csíkosok rajongóiban.

Ahogy látjátok, vállaltam a feladatot, mert ízlésünk eléggé különbözik ahhoz, hogy teljesen másként lássunk egy lemezt Tartuffe kollégával, másrészt jól tudjuk, hogy a biztos középtempó nem ignorálja az erőt és a feszültséget – ha így lenne, a Black Sabbath diszkográfiájának 90%-át ki kellene törölni a Metal Panteonjából, sőt, egész alstílusokat – doom, epikus heavy metal – kellene a szégyenfalra szögezni, ami, mint jól tudjuk, működhet az egyén szintjén, de objektíven mérve szakmailag abszurdnak tekinthető.

Azt persze fölösleges lenne tagadni, hogy az ezt megelőző kéz lemez egyértelműen a kifáradás jeleit mutatta, ami nem csoda: Sweet képtelen volt az elmúlt időszakban pihenni, hiszen a Stryper megjelenések mellett szólóanyagot adott ki, illetve George Lynch-csel közös projektjében sem tétlenkedett, ez pedig értelemszerűen maga után vonja a kreatív energiák csökkenését még az olyan művészeknél is, akikről azt hitte az ember, hogy élő perpetuum mobilék.

A "When We Were Kings" – ami címében érdekes módon esik egybe az Ali-Foreman profi királymeccsről szóló dokumentumfilmmel – érdekes kettősséget mutat: az biztos, hogy nem ez a csapat legerősebb munkája, sőt, talán a leggyengébb, ugyanakkor bőven találunk rajta olyan pillanatokat, amikért a magamfajta, klasszikus metalt szerető ember a jövőben biztos újra elő fogja venni a lemezt, ha felhőtlen kikapcsolódásra vágyik. Az is biztos, hogy – és ebben Tartuffe-nek igazat kell adni – meglepően lassú folyásúak a dalok, és bizony többükből is hiányzik a "stenk", ami a csapat gyakran eksztatikus megszólalásának lényege volt. Ugyanakkor még ezek a szerzemények sem nélkülözik a Sweetre jellemző dallamvilágot, amit talán azok az angyalok is élveznek, akik a Jóistennek szóló örök kórus által előadandó zene szerzéséért felelősek.

A kezdés tehát megfelel a leírtaknak, a nyitó "End Of Days"-t ugyan még viszi a lendület, az azt követő "Unforgivable" azonban már középtempós löketét az az ősriff adja, ami talán az Iron Maden "Relevation"-jéből nőtt ki és ami elviszi a hátán a Stryper mércével kissé monoton, mozdonyszerű attitűdöt. A lemez címadó dala sem gyorsít fel, bár a refrén már olyan, amit a csapattól megszokhattunk, és még akkor is élvezetes tud lenni, ha ezt a fajta dallamalkotást már nem is egyszer hallottuk a zebrák felkent védelmezőitől.

Power-lírára nem emlékszem a Stryper repertoárjából, pedig a "Betrayed By Love" a maga megfontolt, ám erőt sem nélkülöző, kettős identitású kialakítása elég érdekes lehet ahhoz, hogy felfoghassuk némi kísérletképpen, bár azokat is megértem, akik ekkor már a "Frontius" nevű betegség vírusát vélik felfedezni a hallottakban, és alig várják, hogy történjen valami izgalmas is. Stryper mércével hasonlóan "lötyögős" lett a "Loves Symphony", bár a tempóval történő játszadozás ad annyi csalafintaságot, hogy ne nyúljon az ember keze automatikusan a lejátszó tovább gombjára.

Számomra a "Trinity" a lemez csúcspontja, aminek riffjét már többször is megírta a Black Sabbath, olyan, a páncélvonat zakatolását idéző gitármunkával, amire önkéntelenül bólogatni kezd a hallgató, és itt a refrén is eléggé nagy ívet fut (kocog) be ahhoz, hogy elégedetten csettinthessünk, már ha nem vagyunk esküdt ellenségei a múltidézésnek.

Innentől aztán tényleg becsúszik több olyan darab is a dallistába, melyek erőtlenül, a Frontiers kockázatmentes szabályainak megfelelve löknek az unalom felé: a "Rhyme The Time", illetve a "Grateful" már "sok a jóból", és a lendületet, erőt nélkülöző hozzáállás olyan szavak kimondására késztetheti a hallgatót, melyek nem illenek egy hitbenjáró emberhez – ha meg nem az, akkor szimpla káromkodásról beszélhetünk, amivel a zenészeket illetheti a nagyérdemű, még szerencse, hogy ezek aztán ártalmatlan módon foszlanak szét a digitális éterben.

S hogy akkor mi is a végső konklúzió? Tartuffe-nek igaza van, de a lemez általánosan lassabb jellege nem jelent egyértelműen esztétikai erodálást. Azt persze nem tagadom, hogy az ősrajongók számára meglepően fásultnak tűnhet az új dalcsokor, én azonban a Stryper dallamvilágát szeretem annyira, hogy különösképpen ne zavarjon a lendületnélküliség, vagy a fém részleges kivonása az egyes etapokból. Döntsél hát, és a retró, recsegős gitárhangzást tudd be egy olyan koncepciónak, amit viszont már jómagam sem értek. (A borító viszont a maga szörnyű kialakításával azokat is bünteti, akik a zenét meg sem hallgatják.)

Garael

Kíváncsi lennék rá, hogy blogunk húszas-harmincas éveit taposó olvasói közül – van ilyen? – ki tudja kapásból felmondani a Feinstein névről a heavy metal "egyszeregyet" – ha senki, akkor valószínűleg túlbecsültem oldalunk látogatóinak számát, vagy feltételeztem, hogy eléggé elmélyedtek kedvenc zenei stílusunk történelmében (annak idején – vagy harminc éve - hozzám hasonlóan elolvasták a Metal Hammer apró betűs részeit is, esetleg kívülről fújják Kotta kolléga valamikori históriás összefoglalóját.)

Az említett úriember – mert nem együttesről van szó, legalábbis nem csak arról - félig-meddig olyan, mint a valamikori arisztokrácia: rokoni kapcsolatok révén determinált volt tartozása az elithez. Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen a valamikori Elfben azért hozzájárult „valamelyest” a hard rock és metal születéséhez, de azért tegyük hozzá, ha nincs egy Ronald James Padavona nevű úriember, akkor lehet, hogy jelenleg nem hogy a zenetörténeti könyvek, de a még a Bóbita zenés gyermekújság sem emlékezne meg róla.

S valljuk be őszintén, ha az ember zenész, és egyben Ronnie James Dio kuzinja, akkor nem kell olyan sokat lerakni az asztalra ahhoz, hogy a zenei krónikások megemlékezzenek róla. Barátunk tehát nem is nagyon igyekezett, vagy ha igyekezett, akkor unokatestvérének jóval több tehetséget adott a Sors, mert Feinstein nevű gitárhősről nem igazán tudunk, jóllehet emberünk elég régóta koptatja a zenei színpadokat.

Talán ebből is fakad, hogy azért a hosszú pályafutás alatt sikerült néha kiemelkedő produktummal is megörvendeztetni a nagyérdeműt  – rovatunk mai tárgya pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ehhez persze kellett egy John West nevű énekes fenomén – no, róla sem hiszem, hogy sokan tudják, mekkora tehetség volt az indián ősökkel rendelkező csodapacsirta, aki olyan együttesekben tette le névjegyét, mint az Artension, vagy a jóval ismertebb, ám azért még az undergroundot jelentő Royal Hunt.

Feinstein, aki saját magáról nevezte el projektjét – mert azért önbizalom volt bőven – igazából ezt az egy albumot adta ki ebben a formációban, a másik, egy tribute lemez Dioról inkább nevezhető kegyeleti gesztusnak, mintsem önálló alkotásnak. Itt viszont sikerült egy olyan szerzeményt összekalapálni Westtel, ami egymagában tömöríti a Rainbow, és a Dio/Tony Martin-időszakos Black Sabbath erényeit, még akkor is, ha Feinstein gitárosként nem egy Blackmore, vagy Iommi.

Már a dal kezdése is libabőrt varázsol a hallgatóra, hiszen ahogy West lassan, fokozatosan kibontakoztatja a bizsergető dallamtémát, az maga Dio hangjegyekbe varázsolt felidézése, még akkor is, ha orgánumuk egészen más (Westnél mindig érzek egy kis imádnivaló orrhangot). Aztán az égen megjelenik a szivárvány és megdörrennek a gitárok, hogy egy olyan epikus csapdába kerüljünk, amiből nem akarunk kimászni. De jön a hatodik perc, ami meghozza a zakatolós, igazi Iommi-féle riffmozdonyt, amin West is csodálatosat utazik, és nem győzzük az állunkat keresgélni, honnan jött ez a tömény fémigézés. Feinstein öreg motoros, jól megtanulta a leckét, mert egy ilyen csúcspont után a lassú levezetésnek a helye, hogy az ezerrel dobogó szívnek legyen ideje megnyugodni.

Kár, hogy a dolognak nem lett folytatása – mármint West és Feinstein kooperációjának – mert a lemez többi szerzeménye is igazi csemege, de talán így van jól, hiszen az alkotók elmondhatják: igazi unikummal koccintottak a kreativitás szellemének kocsmájában.

l

Garael