Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Bonfire: Fistful Of Fire (2020)

2020.05.05. 11:01 | garael | Szólj hozzá!

bonfirefistfulofifre.jpg
Kiadó:

AFM records

Honlap:
www.bonfire.de

Akik a nyolcvanas években ismerték meg a Bonfire-t, minden bizonnyal csak vállukat vonogatták a legutóbbi két albumról szóló dicsérő szavaim hallatán, esetleg legyintettek egyet, ami egyszerre szólt az ízlésemnek és a csapat produktumának. Az persze igaz, hogy az eredeti tagságból már csak egy legény áll talpon vidéken, de a változás tényét én nem ennek tudom be: a valamikori hajbandák által játszott blues-alapú hard rock – főleg skandináv hatásra – Európában némi transzformáción esett át (halld például a Jaded Heartot!). A heavy rock egy keményebb, néha egyenesen metalból szőtt köntöst vett fel, ebben a világban pedig – főleg, ha németekről van szó – minden szögletesebb, katonásabb és szigorúbb.

Ez persze jelenthet új rajongókat – lásd magamat –, de úgy gondolom, hogy a valamikori tábor kevésbé tudja tolerálni az ilyesfajta elmozdulást a germán heavy metal irányába, még akkor is, ha a lemezeladások értékei már rég nem mutatnak semmi olyat, amiből következtetést lehetne levonni. A vállvonogatásban ettől függetlenül most rajtam van a sor, mert a kijelölt útban némi visszakanyarodás érezhető, esetleg olyan aránytévesztés, ami némileg felülírta az utóbbi albumok fémesebb megközelítését: olyan hibrid született, ami sajnos sem a régebbi rajongókat, sem az új generációt nem tudja elég erőteljesen megszólítani, ráadásul ez a "félvilág" mind a régebbi, dallamosabb, mind az új, keményebb elemeiből silányabb minőséggel tud szolgálni.

Már a kezdés sem olyan, amit elvárhatna az ember: a Scorpions gyengébb darabjaira emlékeztető lötyögős "Gotta Get Away" ugyan dallamaiban nem elvetendő, de igazából nem tudja végig fenntartani az ember figyelmét – hol van már a "Temple Of Lies" (Temple Of Lies) Judas Priestre hajazó kompromisszummentes hozzáállása! Hans Ziller ugyan menti a menthetőt, ő az, akinek gitározása korszaktól függetlenül meghatározta/meghatározza a Bonfire hangzását, de a nagy hangterjedelmű Alexx Stahlnak sajnos senki nem szólt, hogy ez most nem a sikítós power metal ideje. Stahl persze jó énekes, de hangjából hiányzik az a "dorombolós erotika", ami a sajátja ennek a fajta stílusnak, lovasrohamot vezényelni pedig nem ilyenkor kell.

A "The Devil Made Me Do It" is identitászavarban szenved, mert a riffelés és Stahl énekstílusa power fokozatba kapcsol, az óóó-zós refrén azonban az arénabandák kedvelt sémáját veti be, és hiába érkezik óraműpontossággal az egyébként élvezetes gitárszóló, nem tudja feloldani azt a felemás érzést, amivel nagyon szeretnénk az albumot szeretni, de valaminek a hiánya miatt nem megy. A "Ride The Blade" végre úgy csalogat édes refrénjével, hogy az előtt a verzék sem fordítanak hátat, a "When An Old Man Cries"-nál azonban éppen a dallamok jellegtelenek, így a harmóniamenet hiába hasonlít egy Maiden balladára, az izgalom annyi benne, mint egy százszor látott Derrick epizódban.

Az album mélypontja a "Rock 'n' Roll Survivers", ez a kiabálós refrénnel ellátott, echte német heavy metal dal, ahol a csordavokál úgy üti agyon az egész számot, ahogy a kommunizmus vasökle az imperializmust. A színvonal sajnos ezek után sem sokat emelkedik, a "Fire And Ice" ismételten elcsépelt refrénnel untatja a hallgatót, talán az azt követő "Warrior" tényleg hajbandás hangulatidézése az, ahol végre el tudták dönteni a fiúk, mihez is akarnak kezdeni. (A "Fistful Of Fire" is hasonló szellemben íródott, csak ott a gitárszólón kívül nem sikerült elég markáns dallamokat írni a zenei időutazáshoz.)

Sajnálom, hogy a metalosabb darabokra egyszerűen nem fordítottak elég időt a zenészek, a "Breaking Out"-nak a többiekhez hasonlóan nem sikerül átugrania a lécet, a kétszavas, kiabálós refrén még a Saxon legutóbbi albumjain sem jön be, pedig ők azért általában tudják, mit is akarnak. Mindezekkel együtt nem hiszem, hogy le kellene írni a bandát, mert amennyiben egy kicsit többet gyúrnak a szerzeményekre, minden bizonnyal vissza tudnak térni ahhoz a színvonalhoz, amit megszoktunk tőlük. Én legalábbis adok nekik még egy esélyt.

Garael

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr8415661236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.