Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

BPMD: American Made (2020)

2020.06.10. 14:49 | Dionysos | 4 komment

y_10.jpeg

Kiadó:
Napalm Records

Bizony gondolkodnom kellett rajta egy kicsit, hogy vajon érdemes-e erről a lemezről kritikát írni. Ez Mike Portnoy sok projektje közül a számomra legkevésbé szimpatikusból, a Metal Allegiance-ből fejlődött ki, amiről annak ellenére sem született nálunk recenzió, hogy már két albumot is kiadtak. Ennek mondjuk az is oka lehet, hogy egykori ügyeletes thrash-felelősünk, Kotta ma már inkább a saját munkájával és a borokkal foglalkozik (vagy már azokkal sem?). Alighanem eredetileg ez a kiadvány is a Metal Allegiance égisze alatt jelent volna meg, végül Mike Portnoy és Mark Menghi mégis úgy döntöttek, hogy egy új formációt hoznak létre Bobby Blitz-cel az Overkillből és Phil Demmellel a Vio-Lence-ből; így jön ki a négy vezetéknév kezdőbetűiből a nem túl fantáziadús BPMD név.

Azzal a koncepcióval futottak neki a klasszikus hard rock dalok földolgozásaiból álló új anyag összeállításának, hogy a tagok közül mindenki hoz két kedvencet, végül közösen is választanak két dalt. A "Wang Dang Sweet Poontang"-et Ted Nugenttől és a "Toys in the Attic"-et az Aerosmithtől Portnoy választotta; a "Beer Drinkers & Hell Raisers"-t a ZZ Toptól és a "Saturday Night Special"-t a Lynyrd Skynyrdtől Menghi; az "Evil"-t a Cactustól és a "Never in My Life"-ot a Mountaintől Blitz; a "D.O.A."-t a Van Halentől és a "Tattoo Vampire"-t a Blue Oyster Culttól Demmel; végül a "Walk Away" a The James Gangtől és a "We’re an American Band" a Grand Funk Railroadtól közös döntés alapján került föl a listára.

Kifejezetten jól is elsülhetett volna ez a projekt, hiszen nem túl tipikus a válogatás, a földolgozott bandák között is van meglepetés, de az ismertebb előadóktól sem a legközismertebb darabokat választották ki. Az is várható volt, hogy ez a kollektíva a '70-es évekből származó blues és hard rock nótákhoz bátran és keményfémes modorban fog hozzányúlni, így biztosan nem szolgai másolatok születnek majd. Számomra az alapprobléma Bobby Blitz, akinek hangja biztos tök jó a thrash műfajhoz, de itt a legtöbb dalban olyan idegenül hat, mint operaházban a susogós melegítő.

Amúgy tök szórakoztató ez a dalcsokor, csak éppen nem tudom komolyan venni (talán nem is kell), mert olyan hangulata van, mintha ezek a kiváló zenészek a karanténban agyukra ment unalmat szerették volna vele elűzni. Ezt a YouTube-ra föltölteni úgy, hogy közben mind a négy arcot lehet nézni, amint a saját otthonában vagy stúdiójában ökörködik, teljesen baró dolog lett volna, de az önálló, fizikai megjelenés nekem túlzásnak tűnik. Mindegy. Biztos sokan hallgatják szívesen, talán néhányuk majd pénzt is hajlandó lesz kiadni érte. Nincs is ezzel semmi baj.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr7915783172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dionysos 2020.06.11. 22:38:22

Akkor levehetjük a wine shack bannert is?

Kotta 2020.06.12. 07:42:17

Azért az maradjon :) Ha nem zavar.

Kotta 2020.06.12. 07:49:52

Bolt megvan, törzsvevők is, és az a néhány pince, akiktől évek óta rendelünk, csak sajnos ezzel is jóval kevesebbet tudok foglalkozni, mint kellene/lehetne. Írni speciel nincs időm, se borról, se másról (mondanivaló pedig lenne :)))