Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Kenziner: Phoenix (2020)

2020.06.26. 09:40 | Dionysos | 2 komment

yy_28.jpg

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.kenziner.net
facebook.com/kenzinerofficial

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon vártam már ezt a lemezt. Egyrészt szemernyi bizodalmam sem volt abban, hogy a meglepi újjáalakulás és a 2014-es – szerintem tök jó, de nem túl sikeres – album után nekifutnak még egyszer. Ráadásul semmilyen hírverés sem kísérte az album megjelenését, egyszer csak minden előzmény nélkül fölbukkant a radaromon, mint valami óvatlan kolumbiai kokain-járat az amerikai repülésirányítók képernyőin. A beharangozó reklámok elmaradását nyilván a kis kiadó (Pure Steel Records) és a sokkal nagyobb kiadóknál is minimális marketing költségek magyarázzák.

A finn progresszív metál egyik nagy úttörőjének számító gitáros-dalszerző, Jarno Keskinen (Ghost Machinery, ex-Virtuocity, ex-Let Me Dream) egy kicsit átszervezte a szakmai "stábot", a legszembetűnőbb (legfülbemászóbb?) különbség, hogy már nem Markku Kuikka (Status Minor, Thaurorod, The Ragged Saints) toporog a mikrofonnál, hanem egy számomra eddig ismeretlen arc, egy bizonyos Peter "Zinny" Zalesky (Boguslaw Balcerak's Crylord, Dragon's Eye). Zalesky szerintem jó választásnak bizonyult, orgánuma valamivel még színesebb is elődje kicsit fakóbb tónusú hangjához képest.

A 2014-es "The Last Horizon" kapcsán Túrisas cimbora bekommentelte, hogy szerinte a Kenziner a bemutatkozó albumhoz képest vesztett egyedi jellegéből, sőt, gyakorlatilag skandináv power metal tucattermékké vált. Ezzel akkor sem vitatkoztam, de a "Phoenix"-et hallgatva most sűrűn bólogatva kell elismerjem, hogy a kedves kolléga bizony rátapintott. Ami igaz volt az előző lemezre, az hatványozottan igaz az új megjelenésre. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz a lemez, vagy hogy ne ordíttatnám az anyagot embertelen hangerővel a kocsimban.

A helyzet az, hogy a "Phoenix" már tényleg csak jelzésértékkel tartalmaz neo-klasszikus elemeket és a prog-power sablonok sem ritkultak, az meg külön érthetetlen, hogy a teljesen "szakos" billentyűs, Ariel Perchuk miért nem jut hangsúlyosabb szerephez. Én tuti, hogy kihasználtam volna a lehetőséget, és telepakoltam volna a nótákat egymásnak "felelgető" gitár és billentyű virgákkal (mondjuk a műfajban ez is klisé, de ki bánja, ha jó?).

Eredetiség, epigon-lét ide vagy oda, a Kenziner továbbra is akkor üt igazán nagyot, amikor kellően kidomborodnak náluk a SymphonyX hatások (ügyeletes kedvencem a "Phoenix Rising"). Érdekes, hogy igazából csak két számot ugratok rendszeresen (Listen To The Devil, The Mirror), épp azokat, ahol a korábban hiányolt neo-klasszikus elemek (beleértve a stílustól egyáltalán nem idegen "kapkodó" ritmusokat) a leghangsúlyosabbak. A lemezt záró "The Miracle" című ballada is kisebbfajta meglepetés, de egész jól működik.

Összefoglalva: ezt megint rongyosra fogom hallgatni, mert jó, mert megvan benne az a kényelmes és kellemes ismerősség, ami másoknak irritáló ötlettelenség, az eredetiség kínos hiánya. Langyos lábvíz? Nem vitatkozom, de a megfelelő pillanatban milyen jól tud az esni!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr6015951734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2020.06.27. 11:45:47

Nem rossz, bár a neoklasszicista elemek valóban hátrább szorultak.

Régi Olvasó 2020.07.09. 19:46:13

Nem kötött le végig, habár voltak jó részek!