Salvus: Szabad szemmel (2024)

salvus_szabad_szemmel.jpg

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.salvusmusic.hu
facebook.com/salvusmusic

"…Most is csönd van ezen az ugaron,
dudva és muhar terem a falakon,
szedd a lábad, csodaszarvas,
ne nézz hátra, nyomodban a farkas…"

"…Törik a szándék, hajlik az akarat,
vezényszóra fosztják a javakat,
nyugati színpadon hazai táncunk,
keleti ütemre járja a lábunk…”

Nem igazán emlékszem, hogy a kietlen magyar metal színtéren valamelyik csapat Ady csodálatos költeményének képeit, szóhasználatát felhasználva jellemezte volna jelenünk közállapotát, mindenesetre a szegedi gyökerekkel rendelkező Salvus olyan sorokkal képes megdöbbenteni a hallgatót, melyek többrétegű jelentéstartalmuknál fogva nemcsak hallgatásra, hanem gondolkodásra, értékszembesítésre is kényszerítik a környezetre érzékeny embert.

Bevallom, jómagam nem ismertem az egyébként több mint 20 éve alkotó együttest, pedig Szegedről származván, ez igazán elvárható lenne, főleg úgy, hogy a Pötörke Zoltán vezette Salvus jól megérdemelt elismertséget vívott ki magának a hazai undergroundban. Szerencsére egyik hűséges olvasónk sikeresen hívta fel figyelmemet a csapat új albumára, és bár állandósult időhiányom miatt nem tudtam végigfutni a diszkográfián – ezért értékelő összehasonlítást ne is várjon tőlem az olvasó – jelen lemezt már vagy két hete nem tudom kirobbantani a lejátszómból, pedig a prezentált stílus nem igazán vág preferenciámba, bár itt koherens stílusról azért nehéz beszélni.

 "Mivel mindig is szinte küldetésünknek tekintettük, hogy a dalszövegekkel tükröt tartsunk a világnak, az országnak és az egyénnek, legyen az bárkinek bármennyire kellemetlen, és a világ az elmúlt öt évben sajnos nem lett se szebb, se jobb hely, az emberi gyarlóság továbbra is kiapadhatatlan téma, így ezúttal annyi pozitívum se szorult Zoli sorai közé, mint korábban, de ezt zeneileg most próbáltuk kicsit ellenpontozni." - hangzott el a csapattal készített interjúban, s hogy ez mennyire így van, remélem, a kezdésnél kiemelt sorok erre teljes bizonyságot szolgáltatnak. Az együttes komor hangulati jelenlétét egyébként a legutolsó lemezük óta bekövetkezett tagcserék is magyarázhatják, bár ha ilyen színvonalon sikerült ez után is alkotni, akkor nem kell féni attól, hogy a csapat a régi bajtársak nélkül nem lesz képes tartalmas folytatásra.

A zenei anyag jellemzésében igazán nehéz dolga van a skatulyázni olyannyira szerető kritikusnak, hiszen a csapat egyszerre merít a modern metal, a göteborgi death, a folk, és a progresszív metal eszközkészletéből, tökéletes egyensúlyt alkotva a durvább, groove-osabb, valamint az azonnal fülbe ragadó elemek között – emellett okosan, nem a Dream Thetaer-i értelemben, de mindenképpen a neo-progresszív érára jellemzően építi fel dalait, olyan gondolatisággal, ami elsőre talán lineárisnak tűnhet, de igazi arcát többszöri hallgatás után fedi fel igazán.

Nagyon érdekes, ahogy a zenészek a magyar népzenéhez nyúlnak: egyrészt a szövegekben elhelyezett, a folkban használt jelzős szerkezetekkel, másrészt egy-egy zenei minta az alap modern metalba ágyazott, tökéletesen integrált jelenlétével, ennél fogva szinte észrevétlenül, a tudatalatti "birizgálásával", a profán megoldásokat ügyesen elkerülve érik el a kívánt hatást, a népi hangszerek pusztán jelzésértékű használatával.

Az alapok persze azért markáns csapást vágnak a stílusok útvesztőjébe: már a kezdő, a népszerű gyermekjátékot címében felidéző "Adj, király katonát”-ban ott van szinte minden zenei árnyalat, ami meghatározza a jellegzetes, dallamos, ám a riffek által a marconább tájakra kalandozó hangzást. A csapat rafinált megközelítését jelzi a kezdésben elhelyezett doom riff is, amit talán csak sokadik hallgatásra veszünk észre az egyébként tempós szerzeményben, megsüvegelendő kompozíciós teljesítményként konstatálva az integrálás tényét.

A könnyedebb darabok közé tartozó "Héthatár”" (ismét egy folk utalás) szinte thrashes riffjeire terülő könnyed refrént a szöveg súlyozza a verzékre, majd a "Fékezhetelen” már-már punkos kapkodása jelzi az együttes sokoldalúságát. Ez a viszonylagos "slágerközpontúság” jellemzi a "Mindenre érdemes"-t is a refréneket ügyes hangulatváltásokkal variáló ravaszságával.

A lemezre a koronát az idézett "Nálad nélkül” libabőrt okozó sorai és dallamvezetése helyezi, amiben szintén ott van a népzenei hangulati hatás, annak ellenére, hogy a szaggatott riffek fémességének elvileg messzire kellene tolniuk az eredményt a folktól, de a Salvusnál ez is működik, mégpedig bámulatos összeolvasztási tehetséggel.

A "Senki hibája" némi gótikus hatással kezd, hogy aztán talán a lemez legösszetettebb, hangulatában állandóan változó darabjává váljon, a végére pedig ismételten egy kis irodalom: Radnóti csodálatos versének megzenésítése dicséretre méltó próbálkozás, de itt bicsaklik meg talán egy pillanatra a színvonal, ami vélhetőleg nem is a zenekar hibája. A "Töredék”" ugyanis már önmagában olyan összetett, változó hangulati tartalommal bír, ami szerintem prózában jobban érvényesül, másrészt a költemény pulzáló zeneiségét nem sikerült érzelmileg lekövetni – de ez, mint minden verselemzés, pusztán szubjektív lenyomat, amire minden bizonnyal ezer cáfolat érkezhet.

A Salvus nemzetközi mércével is figyelemreméltó lemezzel örvendeztetett meg minket, ahol az instrumentális bátorság és kompetencia együtt jár a szövegi bravúrteremtéssel, csak azt sajnálom, hogy ezeket a metaforákat angolra lefordítani szinte lehetetlen. Így viszont a lemez megmarad nekünk, értékeljük hát, hiszen a csodaszarvas nem szökött el, itt van velünk, egy albumnyi zenébe villantván meg bámulatos erejét.

Garael

Címkék: lemezkritika