A zene és a sport nem összehasonlítható, ezt kénytelen vagyok elismerni, még akkor is, ha jelen esetben kissé azért bánt a dolog. Ha egy labdarúgó végigcselezi a mezőnyt, aztán a tizenhatosnál felpörgeti magának a labdát és a kapunak háttal állva,  hibátlan ollómozdulattal védhetetlenül bedisznózza a léc alá, akkor ugye felugrunk és elájulunk a gyönyörtől, nem kezdünk el okoskodni, hogy szép-szép, de semmi újdonság, Pelé és Maradona ezt már megcsinálta évekkel ezelőtt.

A finn Anthriel pedig lerázta magáról a mezőnyt, cselezett, ollózott, brutális nagy gólt lőtt, de nem lesz nekik felugrálás, félájult extázis, még taps sem nagyon, merthogy a zenében nem jut elismerés azért, amiért a sportban igen. És most nem tudom eldönteni, hogy ez igazságos, vagy egyáltalán nem az.

A Symphony X ugyanis ezt az erőteljes rockzenébe ágyazott neo-klasszikus mozdulatsort már bemutatta, néhol lépésről-lépésre ugyanígy. Pl. a "Candlelight Fantasia" szekvenciáját nem lesz nehéz felismerni a finnek lemezén, és abban is biztos vagyok, hogy ők ezt szándékosan nem változtatták meg. Igen, ők annyira akarnak Symphony X lenni, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben mégsem válnak hivatalos tribute csapattá. Az Anthriel ennyi. Nem több. De ez önmagában is szinte teljesíthetetlen feladat és valódi bravúr. Én ezt nem bánom. Cseppet sem. Sőt felugrok és elájulok a gyönyörtől.

Túrisas