Amikor Tore Ostby 1989-ben megalapította a Conception-t, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy az általuk kitaposott csapáson haladva a norvég progresszív metálnak majd több generációja is a világhírig menetel. A Divided Multitude, Pagan's Mind, Circus Maximus, Communic, Illusion Suite, Above Symmetry (ex-Aspera) által alkotott társaság elég tarka, és a teljesítményt tekintve is egyenetlen az eloszlás, de vitathatatlanul inspirálólag hatottak a fiatalokra. Nemrég közöltem egy beszámolót egy újabb, Teodor Tuff nevű formációról, és íme, itt van két újabb norvég aspiráns.

Rudhira: Ein (2012)

Kiadó:
Pug-Nose Records

Ezeknek a viking fiataloknak nem csak névválasztásuk egzotikus (a rudhira szanszkritül vöröset vagy vért jelent), de olykor a zenéjükben is föltűnnek bizonyos finoman adagolt közel-keleti témák (Embraced By The Rain, Wine Of Defeat), sőt, alkalomadtán nem riadnak vissza a szigorúbb műfajokból kölcsönzött hörgésektől sem (Darkened Shores, Shine).

A stíluselemeket jó érzékkel variálják – talán egy kicsit túl sokat is – s ehhez ügyesen asszisztál a két tehetséges gitáros. Sajnos azonban Ole-Martin Moe Thornæs hallhatóan jobb gitáros, mint énekes, s ezzel nagyjából rá is tapintottam a formáció Achilles-sarkára. Egyébként jó kompozíciós készséggel rendelkeznek, így rászolgáltak a bizalomra: ha a jövőben rövidebb, összeszedettebb, dallamosabb nótákban gondolkoznak, egy-két lemez múlva beérhet a dolog.

Oceans Of Time: Faces (2012)

Kiadó:
Melodic Revolution Records

Azt kell mondjam, a pszichedelikus borító nem kicsit félrevezető. Az Oceans Of Time nagyon távol áll a brit eredetű neo-prog hangzástól. Egyértelműen a neo-klasszikus frakció képviselői, s ehhez meg is van a kellő hangszeres fölkészültségük. Nem annyira a SymphonyX és Anthriel stílusában alkotnak, annál sokkal európaibb a dolog, úgy értem inkább a Stratovarius és Rhapsody hagyatékát ápolják. Ezért inkább a finn Thaurorod és Adamantra környékén kell kapirgálnunk, ha egyenes ági rokonok után kutatunk.

Ken Lyngfoss énekes hangja ugyan nem átütő, de tulajdonképpen nincs vele gáz, Lasse "Lazz" Jensen gitáros pedig – jó skandináv tradíció szerint – irdatlan jó gitáros, jóllehet eddig talán még közvetlen tőszomszédjai se tudták róla, hogy órákon át fanatikusan gyakorol a hangszeren.

Sajnos a hangzással nem vagyok maradéktalanul megelégedve, kicsit olyan '80-as évekre emlékeztetően puffognak pl. a dobok, de kis költségvetésű debütáláshoz ez is nagyon raj. Idővel – remélem – elhagyják ezt a megalomán, mesélős, ál-folk és ál-klasszikus beütést, mert ez kicsit idejétmúlttá és gyerekessé teszi az egyébként nagyon komoly és tiszteletreméltó próbálkozást.

Az Oceans Of Time a két norvég banda közül egyértelműen a tehetségesebb és ígéretesebb. Rájuk biztosan oda fogok figyelni a jövőben. Ebből még cserebogár lesz, meglátjátok!

Tartuffe