Azt hiszem, 15-20 éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy Mike Varney olyan bluesgitáros lemezének legyen társszerzője és producere, akinek blues-értelmezésében nem szerepelnek arpeggio-k és szélvész futamok, hogy a teljesen műfajidegen tapping-technikáról ne is beszéljünk. Márpedig a lemezt végighallgatva azt gondolom, hogy Eric hamarabb vágná le az ujját, mintsem hogy ilyen eszközökkel "színesítse" játékát. Eric Gales ízig-vérig bluesgitáros. Érzéssel, és érzelemmel teli játékának legfontosabb összetevői; torzított, vastag koszos sound, ami csak egy ütött-kopott Stratocasterből tud igazán meggyőzően szólni, valamint Eric hangja, ami engem leginkább egy néhány hanggal lejjebb transzponált Glenn Hughes-ra emlékeztet. Az aprólékos elemezgetésnél talán többet mond az a tény, hogy a balkezes, fordított Fenderen játszó memphisi fekete muzsikusról, saját honlapja nem lévén a jimmi-hendrix.com weboldalon találtam a legtöbb használható információt. Innen tudtam meg például, hogy már 1991-ben megkapta a Guitar World magazin olvasóitól a "Best new talent" elismerést. Ám a lemez erőteljes, Hammond orgonával támogatott megszólalásával nemcsak a blues fanatikusoknak szerezhet kellemes perceket, hiszen a változatos, dögös blues dalok mellett van itt Joe South szerzemény, a Deep Purple által sikerre vitt "Hush", valamint a címadó, ami egy dallamos, lendületes, hibátlan blues-rock nóta. Belassulás ide, blues oda, nincs mese, Mike Varney megint beletenyerelt a tutiba.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)