AOR: L. A. Attraction (2006)


Nemhiába, nagycsalád vagyunk! Ez is rockzene, és pl. a Dimmu Borgir is az! Pedig a kettő között a közös nevező legföljebb annyi, hogy a villanygitárba itt is jack-dugó csatalakozik, meg ott is. Ennek csak örüljünk, hiszen a stílus gazdagsága a rockzene életképességét, a benne alkotó művészek sokoldalúságát, tehetségét mutatja. Az AOR az egyik szélsőértéket képviseli. Valószínű, hogy Frédérick Slama soha nem fog olyan perekbe keveredni, mint Manson, vagy Ozzy. Ezt a muzsikát hallgatva senkinek nem lesz legyűrhetetlen késztetése másban, vagy magában kárt tenni. Végtelenül letisztult, nyugis társasjáték ez. Csupa profi zenész/stúdiózenész közreműködésével, telik el az egy óra, sajnos anélkül, hogy közben egy jó egészségeset rásóznának a pergőre. Ez persze csak képletesen értendő, hiszen mint mondottam volt, ez is rockzene, a közreműködő Lukather mégiscsak egy zseni, és vannak bőséggel ügyes zenei megoldások és izgalmas pillanatok.

Szerencsétlenségemre(?) - a papírformával szemben - ahogy vénülök, egyre inkább karcosabb megszólalásokat kedvelek, pedig régebben meg voltam győződve arról, hogy a családalapítás után, 40-hez közel, ilyen típusú zenéket fogok hallgatni. Ember tervez…., - ezért most távolinak tűnik az időpont, amikor hozzáöregszem az AOR, stílusában tökéletes, de számomra kissé adrenalin-szegény világához.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 140. számában jelent meg.)
Címkék: lemezkritika