Az 1984-ben alakult kaliforniai Ruffians kapcsán két dolgot mindenképpen meg kell említeni. Az egyik, hogy a csapat kezdeti felállásának énekese a Vicious Rumors-ban híressé lett, majd autóbalesetben tragikusan elhunyt Carl Albert (RIP) volt, a másik, hogy a Desert Of Tears a csapat első(!!!) hivatalos nagylemeze. (Demo, EP, Live és válogatás album azért volt néhány.) Utóbbi lehet, hogy világrekord. Tulajdonképpen utána lehetett volna olvasni, miért is alakultak annyira balszerencsésen a dolgaik, hogy 22 év alatt sem sikerült tető alá hozni egy épkézláb lemezszerződést, de nem éreztem rá késztetést, és ennek éppen az említett első nagylemez az oka. A korong amerikai power metalt rejt, némi NWOBHM ízesítéssel és kevés igazán izgalmas pillanattal. Ha valakinek 22 év adatik a bemutatkozó lemez elkészítésére, akkor jogos elvárás, hogy a maga részéről anyait-apait beleadjon. Már a borító ötlettelen, szuperbéna számítógépes grafikája is lelombozó, és sajnos a lemezanyag sem meggyőző. Egyedül talán a változatos, lassabb és lendületesebb témákat is felvonultató Freedom, valamint a címadó Desert Of Tears keleties, "sivatagos" riffje és énektémája tetszik. Ilyenekből nem ártott volna bespájzolni néhányat a hosszú évek alatt, és kihasználva a kedvező szeleket, egy igazán hiteles régi-új retro-csapatként megdicsőülve lehetett volna most bevitorlázni a színtérre. Jelenleg sajnos sem a dalok, sem a megszólalás, sem a megjelenés nem versenyképes. Kár.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)