Kiadó: Frontiers

Stílus: neo-klasszikus hard rock
 
Az írott, valamint a netes rocksajtó általános eufóriájával szemben, én némileg tartózkodó voltam mind az új énekes személyét, mind az RH talán legsikeresebb lemezének beharangozott folytatását illetően. Miért is? Yngwie Trilogy lemezének feléneklése óta Mark Boals neve ugyan fogalom, de csuda tudja, valamiért mégis képes engem néha halálra idegesíteni. Adottságait nem lehet megkérdőjelezni, de van a hangjának leginkább "padlás-fokozatban" egy olyan árnyalata, ami nekem nagyon nem jön be, nevezzük ezt akár falsetto-nak, vagy akár szimplán malacvisításnak. Ezzel szemben a távozó John West bársonyos orgánumát Isten is a RH cizellált, tiszta világának teremtette. Az is igaz azonban, hogy az utóbbi időben azért a kifáradás jelei mutatkoztak a csapaton belül (ld. Eyewitness).

A másik bődület a címválasztás. Mondja már meg nekem valaki, hogy miért gondolják azt a reflektorfényből kikerült zenekarok (Helloween, Gamma Ray, Queensryche,.. stb.), hogy újra a régi sikeres lemezeik címét adva az aktuális anyagnak, majd mindenki elalél a fellendülő rock-piaci spekulációt föl sem tételező "spontán folytatás" gyönyörűségétől! Baromság, ráadásul öngyilkosság is, mert mindenkiben növekszik az elvárás, ami mentén többnyire egyenes út vezet a nyilvános beégésig, lásd Helloween, Gamma Ray, Queensryche, …stb.

No, de elég az előjátékból! Szó, mi szó, az új Royal Hunt remekül sikerült. André Andersen billentyűs, zenekarvezető, zeneszerző, arculattervező, zsarnok, despota, tirannosz jókor, jól döntött. Boals nagyot énekel (most engem sem zavar), és az egész lemezből érződik a vér fölfrissülése; annyira, hogy a Divide and Reign kétlábgépes durvulata egészen új távlatokat nyit a zenekar évek óta változatlan, kanonizált, szigorúan szabályozott megszólalásában. Ráadásul úgy, hogy kétség kívül Royal Hunt maradt a végeredmény. A dobhangzás sem annyira művi; él, lélegzik az egész anyag, ráadásul sikerült megpakolni jól megírt dalokkal. A svéd állami operaház gyermekkórusában szocializálódott Marcus Jidell gitáros pedig magától értetődő természetességgel kezeli a csellót is a lemezen, ami ugye jelez valamit az arc zenei felkészültségéről…

Nem lesz mérföldkő, őszintén szólva ezt meg sem érdemelné, de az utóbbi évek kétségkívül legjobb Royal Hunt anyaga, simán oda lehet passzítani az első West-tel rögzített korong, a Fears mellé! Májusban meg dzsavesz, le kell őket élőben is csekkolni, nincs mese!

Túrisas