Kiadó: SPV Records

Újra kezdődő hidegháború Oroszország és az USA között, egyelőre bizonytalan kimenetelű, világméretű pénzügyi válság, és a jelek szerint nincs vége a jelen torokszorító eseményeinek; Uli Jon Roth új lemeze sem aláz mindent, amit ebben az évben hard rock/heavy metal tárgykörben lemezbe préseltek. Annyira vártam pedig.

Ráadásul még csak azt sem mondhatom, hogy a koncepciót tekintve váratlan, nagy pofont kaptam, hiszen a zenei megközelítés olyan, amire számítani lehetett az UADS prológusaként felfogható Sky Of Avalon (1996) lemez alapján. Egy nagyon szomorú hangulatú lamentáció, "sötétegű" világunk felett, amelynek meghatározó zenei váza leginkább modern (jó, legyen kortárs, de azért nem kell ijedten kiugrani az ablakon) kórusműként definiálható, Uli Roth továbbra is varázslatos, hol a 70-es éveket idéző, hol állkoppantóan modern és technikás gitárjátékával, amelyhez különböző énekesek illesztik, a tartalomhoz illő, bús melódiáikat.

Hát akkor ez a kiadói ígérgetés ellenére sem Uli visszatérő hard rock lemeze? Igen is, meg nem is. Egy stílusokat bemutató hangos zenei oktatóanyagban biztos nem ez lenne a nagybetűs "hard rock", egyébként meg túlléphetnénk végre már azon, hogy kedvenc műfajunkat bármilyen béklyó kösse, ha a keretek szétfeszítése a zeneiség, és nem pedig az instrumentális regresszió (hangszeriszony) irányába mutat.
 
A zeneiség itt pedig megkérdőjelezhetetlen, de Uli Roth nevével együtt említve ezek egyébként is egymást feltételező fogalmak. Gitárjátéka pedig újra és újra megdöbbent. Ha klasszikus zenei közegben felsír a villanygitár, abban mindig van egy árnyalatnyi rákenrol-fésületlenség, ahogy az ő legutóbbi zseniális Vivaldi újraértelmezésében is volt. Itt és most viszont sikerült besimítani a Sky gitár hangját és a gitárjátékot a többi (klasszikus) hangszer közé, a muzsika egészébe. Uli Roth csak egy van, becsüljük meg nagyon.
Tehát részleteiben minden a helyén van. Igényes, mély és zenei. De hiába hallgatom újra és újra, most már sokadjára, nincs katarzis, esetleg csak egy-egy röpke pillanatra. Vártam, hogy mégis beérjen az anyag, mert tudtam, rövidesen írnom kell róla, és nem akartam semmit elhamarkodottan papírra vetni. Pedig mélyen legbelül az első hallgatás után tudtam; az UADS számomra csak ígért, de nem hozott csodát.

A teljesség kedvéért említem meg, hogy többek között Mark Boals is énekel a korongon, de ő itt epizodista, nem neki kellett győzelemre vinni a lemezt, ráadásul kimondottan felejthető a teljesítménye.

Lehet, az is, hogy néhány zene-ínyenc éppen e produkció kapcsán fedezi föl magának az ex-Scorpions gitáros művészetét, megjegyzem, abszolút jogosan. Csupán Uli Jon Roth teljes életművét tekintve maradt bennem hiányérzet és az is lehet, hogy az elvárásaim nőttek túl a realitáson.

Mindenesetre fáj a szívem, hiszen azt reméltem, karácsonyig nem lesz kedvem tartósan mást hallgatni. Kár. Nagyon kár.

Túrisas