Ha rock dj. lennék, valószínű, hogy ott lapulna a 4 órás exkluzív szettem egyik főszereplőjeként, a David Lee Roth-blokk tőszomszédságában, a hangulat tetőfokán robbantandó party-gránátok között a Volbeat is, hiszen ez a Hetfield-frazírokkal és a Metallica súlyosabb megszólalásával támogatott Elvis-érzés ebben a közegben nagyot tudna ütni. Ugyanígy teljesen kompatibilis még a haveri kutya, akarom mondani a haveri sörözések hangulatával is, de ennél több tartalék szerintem nincs a metal új üdvöskéinek lemezeiben.

Bár semmi forradalmit nem találtak föl (a heavy metal és a rock and roll egyenesági rokonok), az első korongon még izgalmas volt ez a nagy lazasággal elővezetett vaskos Riff and Roll (mekkorát definiáltam már!), sőt még a gitár gengsztereknek is kijár majd az eufória, de könnyen megjósolható, hogy a következő lemezükön a  most még elragadtatott kritikusok is diagnosztizálni kezdik a Hellfuelled-kór tüneteit, melynek egyértelmű jele a látványos befáradás, a kezdeti lendület beszürkülése, a két-három évig tartó királyság trónfosztása. Ráadásul a Hellfuelled esetében még mindig nagyobb esélyt látok a feltámadásra, mint a zeneileg lényegesen egyszerűbb eszközökkel operáló Volbeat esetében.  

Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak. 

Túrisas