M.ill.ion: Thrill Of The Chase (2008)

Nem tudom, hogy mi volt a névválasztás apropója. Talán a One Of A Million önbizalom-hiányos elnevezés rövidítésével utalnak a választott stílusukban alkotó csapatok számosságára és ebben saját jelentéktelenségükre, talán éppen ellenkezőleg, fene nagy magabiztossággal a lemezeladás áhított példányszáma sejlik fel mögötte.

Ha azt nézem, hogy a hatodik sorlemez ellenére csaknem ismeretlenek a svéd arcok, akkor az előbbi, ha a minőséget vizsgálom, akkor az utóbbi. Persze nem lesz ebből millió, még tízezer sem nagyon, de ezért a legkevésbé sem nekik kell szégyenkezni. No, csak kibököm: akkora hard rock szól a lemezről, hogy beszartam.

Mintha tényleg a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ilyen vaskos döggel megszólaló, Hammond orgonával, dallam és sokszólamú, hibátlan vokálhegyekkel (tisztára Harem Scarem!) megpakolt lemezt valakik így kirázzanak a kisujjukból. De ezzel a teljesítménnyel még Svédországban sem illene a föld alá menni, tényleg nem értem, hogy miért csak itt tartanak. Példának okáért ott a Gotthard, akiknek viszont minden sikerül, megjegyzem, teljesen jogosan. Csakhogy a svédek az itt mutatott teljesítmény alapján semmiben nem rosszabbak. A svájci társintézménnyel összevetve ugyan kicsit dúsabb náluk a hangkép, a Deep Purple, Whitesnake, Uriah Heep hagyatékot keverik a glam/sleaze vokálgazdagsággal, de hasonlóan magas színvonalon.

Minden poszton szinte tökéletes a megfejtés, Ulrich Carlsson hangja erős, szőrös, ha kell gond nélkül indul el a középtartományból a pótvonalas "C" felé, Johann Bergquist Hammond-billentyűjátéka pedig a lemez egyik erőssége. Azt alapból nem szeretem, ha egy gitáros nem tülekedik előre és ül rá a többiek fejére, de Jonas Hermansson kevés lefogott hangja is meggyőző, ráadásul a húzós gitáralapok olyan jólesően elől vannak, hogy sokszor átszúrja belülről egy-egy hangolókulcs a hangfalmembránt.

Tényleg nem kevesen játszanak minőségi, dallamos hard rock zenét, de a piac nem lehet annyira telített, hogy a M.ill.ion-ra ne jusson egy röpke óra. Aztán még egy, aztán még egy....

Túrisas

Címkék: lemezkritika