Mi jut eszünkbe Brazíliáról? Többnyire Rio és/vagy a szamba, a foci, esetleg az a lehangoló tény, hogy néhány honfitársunk képes a tartalmatlan szabadidő-eltöltést több évre garantáló szappanoperák hatására pl. Armandónak anyakönyveztetni gyermekét. Nekem elsősorban a heavy metal, ami önmagában persze még semmit nem jelent, mert többnyire mindenről ez jut eszembe.

Az viszont tény, hogy a brazil heavy metal bandák (Angra, Shaman, Andre Matos, Hangar, Menahem, stb.) olyan minőséget produkálnak évek óta, hogy amellett nehéz szó nélkül elmenni. Így nem csupán a beteges(nek mondott), de feltétlen pszichoanalitikus után kiáltó egydimenziós gondolkodásom, hanem önmagában a  minőségi zenei produktumok is megindokolják Brazília gyakori és kitüntetett felemlegetését a heavy metal univerzumban.   

Miután lecsekkoltam tehát, hogy brazil csapatról van szó, már rántottam is magamra a fülest. Hibriáék második lemezüket jelentették meg, a stílus melodikus power-metal, amit az különböztet meg a nem kevés hasonló európai csapattól, hogy első percétől az utolsóig izgalmas, erőteljes anyag. Iuri Sanson énekes magas rekesztései egyeseknek talán fárasztó lesz hosszútávon, de ezen egy indokon kívül nem nagyon tudok mást felhozni az ellen, hogy rongyosra hallgassuk a lemezt. A hangszeresek zseniálisak, a virtuóz módon riffelő és szólózó gitárosok mellett a ritmusszekció sem játszik alárendelt szerepet, döngölnek bele bennünket a földbe, ahogyan azt kell, jó háromnegyed órán keresztül.

Hiába a harmadosztályú, megtévesztően béna logo, a lehetetlen zenekarnév, az idétlen borítógrafika, a Hibria a legkiválóbbak közül való!

Túrisas