Nézd, ezeken megint nincs sapka!

Ha egy hosszú, nehezen emészthető, odafigyelős lemezt készítenek (Systemathic Chaos), akkor megy a jajveszékelés, hogy ez már csak öncélú zene-bűvészkedés, ahol nem is volt szempont, hogy dalok készüljenek, ha most a megfogalmazás tömörebb és érthetőbb, és a dallamok akár első hallgatás után is ragadnak, már kész az előre lefőzött, konyhakész válasz: sablonos, kisujjból kirázott rutinmunka. A konklúzióban viszont mindig ott a középszerűség konszenzusa: rájuk férne már egy kis pihenés. Ez is persze csak addig tart, amíg el nem mennek pihenni 5 évre, mert akkor azt kell majd a fejükhöz vágni.

A Dream Theater a metal zenekarok legtöbbjével egészen egyszerűen nincs azonos súlycsoportban. Ha ők "rossz" lemezt készítenek, az is egy sajátos kontextusban kell értelmezni (kevésbé zseniális). Én pl. nem rajongok különösebben az Octavarium albumért, de most őszintén, mondjam rá, hogy gyenge, hogy aztán a címadó nótát meghallgatva süljön lefelé a bőr a pofámról?

Éppen csak napvilágra került néhány részlet az új lemezről, és hogy stílszerű legyek, már gyülekeztek is a fekete felhők. A hangminták is elégségesnek bizonyultak a régi nóta eléneklésére szakosodott kórusnak: pihenniükkéne - pihenniükkéne - pihenniükkéne… Szerencsére most is leszarják.

A kórusnak és a világnak (choro et orbi) mondom: nálam ezek a dalok kivétel nélkül működnek. A továbbra is elképesztő zeneiség mellett megjegyezhetőek, énekelhetőek - horribile dictu - egyszerűek a dallamok, sőt ezúttal sokszor még a hangszerszólók és zenei betétek közben sem érzem, hogy a bár hangyafasznyi, de megfelelő műszerekkel azért bemérhető zenei és hangszeres képzettségem szolgáltatta mankók nélkül kicsúszna a lábam alól a talaj.  A "The Best Of Times" csodálatos (és szerencsére hosszú…) gitárszólója például egy olyan pofonegyszerű, de hatásos (a kórus szerint hatásvadász) zenei alapra készült, amilyenre kezdő gitárosok szoktak gyakorolni, - hja, nyilván nem egészen így…

Meglepően gyorsan ér véget a csaknem húszperces, nagyszerű "Count Of Tuscany" is, amely ebből következően megintcsak nem egy bejárhatatlan zenei labirintus. Szintén az ellen-kórus repertoárjában szereplő kifogás a saját, önálló hang elvesztése és idegen tollakkal (Metallica, Muse, stb.) ékeskedés. Elismerem, nem minden alapot nélkülöző kritikai hang ez, de csendben azért megkérdezem, akkor miért hasonlít a "szakma" mégis kényszeresen, majdnem minden, úgymond progresszív zenekart a Dream Theater-hez.

Felbukkan most is pl. a Pantera, egészen konkrétan a "Walk" riffje (Nightmare To Remember), de annyira önálló életet él, egy teljesen új személyazonossággal, hogy csak a szánalmas kisszerűség bélyegét nyomná magára az, aki ezzel a váddal nekiugrana a szélmalomnak.

Maradt Rudess. Sajnos, Jordan, nem tudlak megvédeni a kórustól. Igazuk van. Ezzel a billentyűparkkal (vagy inkább billentyűs hangszerekre emlékeztető mutánsokkal) elkövetett szónikus visszaélés tényleg sokszor nehezen tolerálható.  Csak kissé vígasztal, hogy még így sem vágtad haza a lemezt. Valamit viszont ezzel rövidesen kezdeni kell, mert már sokan (nem csak a kórus) és jogosan hörögnek. Zseni vagy persze te is, ezt egy percig sem vitattuk.

Összefoglalva: A Dream Theater már nem forradalom, mint az Images..., vagy az Awake idején. Sablonos, sőt kiszámítható megoldásaik is vannak, de ezt magukhoz mérten, egy magasabb zenei létezési forma keretein belül gyakorolják. Ezért lesz a kórus hangja még akkor is hiteltelen, szánalmas és megmosolyognivaló, ha egyébként néha igazat is mondanak. 

Túrisas