Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

James LaBrie: Static Impulse (2010)

2010.09.25. 17:21 | Dionysos | 12 komment

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, akit ne sokkolt volna a hír, hogy Mike Portnoy – a zenekar legfőbb motorja és keménykezű "karmestere" - kiszállt a Dream Theater-ből. Sokan inkább azért szurkoltak, hogy James LeBrie lépjen már le, hogy inkább egy hangjához jobban illő AOR bandában kamatoztassa tehetségét. Részemről persze igazságtalannak tartom ezt a széles körben tapasztalható ellenérzést; egyrészt, mert a 90-es évek végén megfigyelhető gyöngélkedések után LaBrie lemezen és élőben egyaránt megbízhatóbban teljesít, másrészről, mert a kanadai rigó jellegzetes orgánuma sokat hozzáadott az ún. "signature" DT, amolyan metálos Rush hangzáshoz.

Na de most nem is LaBrie Dream Theater-beli munkásságáról, hanem szólókarrierjéről van szó. A számomra értékelhetetlen MullMuzzler próbálkozások után a 2005-ös "Elements Of Persuasion" lemez a kissé műanyag megszólalás ellenére is meggyőzőre sikeredett. Ehhez rengeteget tett hozzá Matt Guillory (Dali's Dilemma) billentyűs-dalszerző, akit már évekkel ezelőtt beválasztottam az álomcsapatomba, valamint a tehetséges digó gitáros, Marco Sfogli, akinek instrumentális szólólemezét (itt) és Alex Argentóval közös jazz rock projektjét (itt) rendszeresen és előszeretettel pörgetem itthon. Szerencsére – miközben LaBrie körül mindenki más lecserélődött – ez a két zseniális figura maradt, s így sikerült még az előző albumot is túlszárnyalni.

Meggyőződésem, hogy a pozitív végeredményhez szükség volt Peter Wildoer dobos torokhangjaira is, ami egyfajta frissességet, göteborgi ízt kölcsönös az új anyagnak, azon túl, hogy bebizonyítja a rosszmájú kritikusoknak: LaBrie nem a női szívekhez is közelálló Journey-féle rádióbarát rockzenében, hanem a keményebb műfajban szeret forgolódni. A lemez legizgalmasabb szerzeményei egyértelműen azok közül kerülnek ki, amelyekbe szakosan belesüvölt a svéd ütős, de a dallamosabb nóták között is akad egy-pár tetszetős darab (pl. I Tried). Úgy tűnik, csak a "The Spirit Carries On" típusú lírák nem mennek LaBrie-nek; a lemezt záró "Coming Home" ugyanis enyhén szólva középszerű lett, s még egy szóló se fért bele. Ejnye-bejnye.

Bár szerencsére a Dream Theater a dobos-zenekarvezető váratlan távozása után sem dobta be a törölközőt, az már eldőlt, hogy LaBrie-nek nem kell rettegnie: mert egy esetleges zuhanás esetén még mindig ott van biztonsági hálóként kifeszítve a szólókarrierje, amihez immáron biztos alapokat teremt a Guillory-Sfogli alkotta páros.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr402322677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magasházi Gábor 2010.09.25. 19:43:43

Azt hiszem, hogy Matt Guillory károgja a brutál sorokat, nem a dobos. Én is írtam a lemezről, hamarosan megjelenik majd itt-ott :-)

Magasházi Gábor 2010.09.25. 19:47:48

Ja egyébként én örültem hogy DT körül végre történt valami, mert már évek óta nálam folyamatosan a lejtőn mentek lefelé. Az igaz, hogy LaBrie távozása sem lett volna ellenemre. A gond az, hogy Portnoy kiválásával nem tudnak megújulni, sőt maradnak a jól bevált dolgoknál. Én a DT-től valami nagyon nagy dobást várnék már, olyasmit amit a Death Magnetic hozott a Metallica-nak. Meglátjuk mi lesz ebből...

garael 2010.09.25. 20:08:27

Tökéletesen egyetértek Tartuffe LaBrie hangjára vonatkozó megállapításaival. Hallgassuk csak meg az első Roswell Six albumon, vagy a true symphonic Orchestraban, két képzett operaénekes mellett - abszolute partiban van - perverzek, nem úgy - velük.
Amit nem nagyon szoktak a metalarcok figyelembe venni, az az orgánum - és itt van a másik dolog, ami miatt igazat adok Tartuffenek: LaBrie simogató, meleg orgánuma inkább az AOR-ra predesztinálná.

A zenei anyagot tekintve én az Elementset erősebbnek tartom, de ez legyen az én bajom.

Kotta 2010.09.25. 22:52:31

két hallgatáson vagyok túl és tetszik a cucc - nem korszakalkotó ugyan, de igen élvezetes, főleg a gityós teker nagyokat, eldobál egy-két virtuóz megmozdulást

LaBrie baxtatását én is igazságtalannak érzem, itt-ott belefutni DT számokba más énekessel, pl. egyik DVD-n az opethes csávó erőlködik, na az katasztrófa..., rögtön elveszik valami belőlük, egy tök átlagos prog metal bandává válnak nélküle

szerintem a sikereik negyedét sem tudták volna realizálni, ha nincs Jamie fiú semlyes orgánuma, szóval sokat köszönhetnek neki

Kotta 2010.09.25. 22:57:31

@Magasházi Gábor: "Death Magnetic"

hát ehhez csak annyi kell, hogy a következő 10 évben max. 2 lemezt adjanak ki, az is valami szar metalcore cucc legyen, aztán rögvest lecumizza magát mindenki, ha visszatérnek az eredeti hangzásukhoz egy tök átlagos lemezzel

amúgy imádom a Metallicát :-)

turisas 2010.09.25. 23:10:28

@Magasházi Gábor: Nem tudom, de szerintem Tartuffe ilyenben nem szokott tévedni. Wildoer ráadásul szigorúbb vizekről evezett ide. Matt nem az a hörgős fajta muzsikus. Megelőlegezem, de szerintem neki lesz igaza. Ha mégsem, soha többé nem állok ki érte biankó...

Dionysos 2010.09.26. 07:49:03

Köszönöm a megelőlegezett bizalmat. Ilyenben valóban nem nagyon szoktam tévedni. Ha most félrebeszéltem, bizony velem együtt bukik a nemzetközi rock sajtó, mert gyakorlatilag mindenki Wildoer-t nevezi meg hörgmájszterként (bár megjegyzem Guillory valóban vokálozik a lemezen).

Magasházi Gábor 2010.09.26. 08:27:07

@Dionysos: Ebből a nyilatkozatból gondolom, és valóban az egyik bónusz dalt tisztán csak Matt énekeli.

Ezt Matt nylatkozta a Blabbermouthon:

"We wanted to have a drastic contrast between what's going on in the verses and what's going on in the choruses. There's almost a pop feel near the end where both James' vocals and my vocals start layering in different ways. Lyrically, the song is about dealing with the loss of a loved one."

Magasházi Gábor 2010.09.26. 08:29:41

@Magasházi Gábor: Máshol pedig tényleg Petert is említi, kissé zavaros, lehet hogy mindketten kárognak :-)

Dionysos 2010.09.30. 20:43:08

Sajnálom, hogy a passzio.hu-ra nem lehet kommenteket írni, így kénytelen vagyok itt megjegyezni: pjuan kritikájával LaBrie új lemezéről (passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=21238) tökéletesen egyetértek, főleg ami Guillory preferálását illeti Rudess-szel szemben. Kiváló írás!!!

Kotta 2010.10.01. 10:05:08

aha, ezt igen jól mondja

sokszor vannak ott összecsapva a kritikák, de ez most alaposan kivesézte, minden következtetése logikus és releváns, valóban

Veréb Béla 2010.10.07. 22:32:44

Mivel elfogult vagyok az előadó személyével kapcsolatban, így nem is kérdés (de ha nem lennék, akkor is), hogy ez egy elég jó kis finom cucc lett. Én nem értem mi bajuk az embereknek LaBrie hangjával. A DT daloknak az ő hangja is adja a karakterét. Teljesen más hatása lenne a muzsikának egy más tonusú énekhanggal. Akkor ennyi erővel Geddy Lee-t is lehetne bírálni, mégse tesszük...legalábbis én nem.