Kiadó: Metalodic Records

Bevallom, gőzöm sincs, ki az a Sylvain Rouviere, aki egy igazi Gascogne-i testőr bátorságával vágott bele - mit vágott, mestervágott! - egy régen megálmodott ötletébe: ha a németeknek van egy Avantasia-juk, akkor legyen már a franciáknak is egy. No persze, mondhatná erre Pelikán elvtárs francia megfelelője, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk alapon, ha nincs rá elég pénz – vagy kapcsolat – akkor érjük be az "ócsóval", legfeljebb a minőséget hozzáképzeljük: ha az embereknek sokáig mondunk valamit teljes meggyőződéssel, előbb-utóbb el is hiszik… Emlékezzünk azonban csak a három testőr fiatal D'Artagnanjának kezdeti kalandjaira, lova, a kehesnek tűnő, sárga, farkatlan hátas hozta meg a sikert hősünknek, és hát miért ne örüljünk, ha ezúttal a mese valósággá vált.

Rouviere persze megtett mindent, ami tőle tellett, először is leszerződtetett négy olyan énekest, akik bármit képesek hangjegyekbe dalolni: Oliver Hartmann és Amanda Sommerville egyébként is részt vett a Tóbiás operában, és őket ide is meg lehetett nyerni, Mike DiMeo-nak pedig éppen nem akadhatott jobb dolga, mintsem mestermű hiányában csatlakozni a csapathoz. Nem rossz a névsor, ám az igazi nagyágyút szerintem az a Metalliumból kikopott Henning Basse jelentette, aki idén már egyszer bizonyította – lásd Sons of Season! – hogy egy torokban több énekes is elbújhat, és nem kell ahhoz csapatnyi művész, hogy egy igazi monodrámában szereplők hadát varázsolja elénk a  meister. Úgy látszik, hogy Basse komolyan gondolta a kapcsolatot Oliver Palotaival, mert az említett lemezről ide is átruccantotta szimpatikus nevű barátunkat – no, igen, ehhez aztán már nem is kellett más, mint a "number one" francia euro-power csapatból, a Heavenlyből áthívni a haverokat, és nagyjából biztosított is lett a project humán háttere. Jóllehet a lemezt áthatja Rouviere (neo)klasszikus, élvezetes gitárjátéka, gall hősünk nem esett a "Malmsteen kór" csapdájába, vagyis komplett szerzeményeket hallhatunk, nem pedig gitárszólóhoz kötött dallammintákat. A dalok pedig ütnek, talán már első hallásra is, bár én igazából kétszer-háromszor átpörgetve éreztem rá a finomságokra. Nem kell megijedni, ne gondoljon senki itt holmi progresszív furfangra, vagy művészi csavarra, ahol az Axel Rudi Pell/Rainbow-féle epikus, klasszikus heavy metalban, hol a germánosabb Avantasiában fogant kétlábdobos powerben tapicskoló dallamokra az is könnyen rátalálhat, aki nem szeret olyan megerőltető dolgokkal törődni, mint a figyelem. Basse, mint a fő ceremóniamester, ezúttal is elviszi a hátán a kórusok és a különböző szereplők sokszínűségének a terhét, ráadásul még bele sem görnyed, DiMeo pedig rutinból – egyben kiválóan – hozza a Tony Martin iskola epikus manírjait.

Nem nagyon találok gyenge pontot a lemezen, mert vérbeli testőrhöz illően nem szándékozom a hölgyeket kritizálni, maradjunk annyiban, hogy Sommerville kisasszonynak ezúttal nem kellett annyira ihletett állapotban lennie, mint Michael Kiske társaságában – gondolom, a kurvalét nyomorúságából lassan kikászálódó Misi végig követelte a tempót, és nem hagyta amúgy francia lovagiassággal a hölgyekre az iramdiktálást.

A végére azért becsúszott a  Bohemian Rhapsody "iparos" feldolgozása, bár az is lehet, hogy fanyalgásom a magas elvárásokból adódó frusztrációnak köszönhető, hiszen jól tudjuk, Basse egy fémbe öltözött szellemidéző képességével tudja Mercury szellemét elénk varázsolni (aki nem hiszi, járjon utána itt), most azonban úgy érzem, nem sikerült a "kind of magic". Oda se neki, hősünk megcselekedte, mit megkövetelt a haza, én pedig bátran ajánlhatom a Rouviere kaktuszt mindenkinek kóstolásra; ígérem, nem fog szúrni!

Garael