Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.infinitasymphonia.com
myspace.com/infinitasymphonia

A minap gondolkodtam azon, hogy illene már megírni az osztrák sógor-koma Serenity idei lemezének recenzióját, de azután elolvastam Kotta kolléga beszámolóját a hardrock.hu-n és rájöttem, hogy egyszerűen lehetetlen lenne ennél jobban, pontosabban megfogalmazni a kritikát (ez itt a főhajtás helye...).

Aztán meghallgattam a római fiatalok döbbenetesen sablonos névre keresztelt együttesének semmivel sem kevésbé sablonos bemutatkozó lemezét, és déjà vu érzésem támadt. Tulajdonképpen egy az egyben kopi-pésztelhettem volna Kotta írását, csak a neveket és címeket kellett volna kicserélnem. Igen, újabb tipikus Stratovarius-Rhapsody-Vision Divine csecset szopott, szimfonikus, lehelletnyi progresszív kenőccsel kezelt euro-power korongról van szó, azzal a különbséggel, hogy ezek a dígók még gyerekek, és ez a legelső lemezük. Ahhoz képest viszont meglepően érett, alapos gonddal kimunkált az anyag, ami ráadásul kegyetlen jól is szól (a Finnvox stúdióban maszterelték, lám-lám!).

Luca Micioni hangja - bár nem túl egyéni - dickinsonos karcossága ellenére is meggyőző ebben a közegben, ráadásul van alkalma kibontakozni a szép, nagyívű, fogós refrénekben és az olasz énekesek rákfenéje, a kínosan gyenge angol kiejtés sem rombolja teljesítményét. Gianmarco Ricasoli gitáros pedig kinézete alapján most valamikor érettségizhetett, de valószínűleg nem túl jó eredménnyel, mert játékát hallgatva az a benyomás ébred az emberben, hogy sokkal több időt töltött a gitárja tutujgatásával, mint a tankönyvek tanulmányozásával (mit művel már több mint egy percen át a lemezt záró "I Believe In You"-ban!?).

Az album egyik legjobb nótája egyértelműen a Tim "Ripper" Owens (ex-Judas Priest, ex-Iced Earth, most Beyond Fear és Y. J. Malmsteen) közreműködésével készített "Only One Reason". Én alaphangon nem csipázom a "Hasfelmetsző" orgánumát, de itt valamiért nagyon süti. Vendégeskedik továbbá Fabio Lione is (Rhapsody Of Fire, újabban Kamelot) egy dal erejéig (Here There's No Why). Személyes kedvencem mégis az eleinte andalító, majd gyönyörűen, szakos dramaturgiával kibontott ballada "The Illusion" címmel.

Visszatérve Kotta Serenity-kritikájára: az IS-re sem mondhatok mást, nincs itt kérem egy szemernyi egyéniség sem, csak klisékben kibontakoztatott nagy adag tehetség és egy rendkívül szimpatikus arányérzék, ami miatt azért mégiscsak érdemes végighallgatni azt, amit elsőre "enyhén szólva ismerős!" fölkiáltással hajlamosak lennénk lesajnálni.

Tartuffe