Kiadó: Escape Music

Honlap: www.escapemusic.com

Szép az, ami érdek nélkül tetszik, fogalmazta meg általános tézisét annak idején Kant. Nos, az Ilium nevű, 'sci-fi' koncepcióban utazó csapat (Dan Simmons hasonló című utópiája ihlette a zenekar nevét is) albumának borítója szerintem még azoknak a tetszését sem nyerné el, akik amúgy érdekeltek lennének a lemez sikerében. Ebből persze ne gondolja senki, hogy az együttes tagjai vakok, pusztán valószínűleg a szépség egy másik fogalmát ismerik. Ám maradva a mondásoknál: ne külalak alapján ítéljen az emberfia, és hát ez is mennyire igaz, mert az Ilium rideg külseje még ridegebb (fémes) bensőt takar, ami ugye a heavy metal zenében nem hátrány, sőt!

Jóllehet, a "Genetic Memory" az együttes ötödik albuma, bevallom, nem nagyon hallottam még róluk, melynek egyik oka, hogy az ausztrál heavy metal élethez csak erős fenntartásokkal közelítek, a másik pedig az az "átkozottan áldott" lemezdömping, aminek hatására az egyszeri kritikusnak tényleg csak a nagyobb és ismertebb nevekre van legtöbbször ideje (abból is van jó néhány, hála a jelenlegi zeneiparnak). Úgy látszik, a fiúk érezték, hogy ide kevés lesz az ausztrál vonzerő, így sikerült egy olyan húzónevet találniuk, aki garantáltan magához vonzza a heavy metalt kedvelők tekintetét – és hallgatási hajlandóságát. Mike DiMeot éppen múltkori kritikámban említettem, a jelenleg a Creation Endben főálláskodó énekes volt olyannyira bátor, hogy nevét adja az elkészült produktumhoz – és milyen jól tette! Persze azon lehet vitatkozni, mi volt előbb, a tyúk, vagy tojás, vagyis az elkészült lemez – és most lelövöm a poént – magas színvonala barátunknak köszönhető, vagy esetleg a kreatív szellemeknek már csak egy dugóhúzó kellett, hogy kiszabaduljanak a palackból. Nem tudom, ám a végeredmény magáért beszél. (Ha lenne időm meghallgatni a korábbi munkáikat, minden bizonnyal kész megoldással tudnék szolgálni, így azonban az olvasóra vár a rejtély megfejtése…).

De térjünk a lényegre, a zenekar a heavy metalnak abban a dallamosabb fajtájában utazik, amit egyesek heavy rocknak is neveznek – én talán a Jaded Heart legutóbbi albumához tudnám hasonlítani a "Genetic Memory" világát esetleg Axel Rudi Pellhez, már ha a balladák által elkövetett kasztráció után Rudi vissza tudná kapni a tökeit. A bólogatós riffekkel megtámogatott, klasszikus szólókkal tarkított alapokra DiMeo olyan dallamokat ültetett, melyeket egy-egy ortodoxabb metal csapat még nem viselne el, ám az Ilium képes volt a stílus alapvető dallamcentrikusságán túllépve kibújni a klasszikus hard rock kereteiből, oda-odasomfordálva a fémesebb testvérekhez. A billentyű ennek megfelelően inkább csak színesíti, tömöríti a hangzásképet, a gitárok ízes szólói mellett azonban – egy-egy pillanatra – néha, amúgy ajándékként megkapja az egyenrangú társ szerepét is.

A dalokat tekintve a nyíltszíni felállás prior módon határozza meg a küzdőporond jellegét: refrénekre kihegyezett, alapvetően lineáris vonalvezetésű szerzeményeket kapunk, amolyan feltuningolt Riot (ha már ugye DiMeo az énekes) módjára, de említhetném akár a Pretty Maids nevét is, már ha jó tüzér módjára bedugaszolt füllel próbáljuk "belőni" a stíluskereteket. Ugyanakkor a csapat érdeme, hogy egy-kétszeri hallgatással nem tudjuk az összes poént lecsapni, az iskolázott szólók, és a jó helyrerakott dallamok többszöri nekifutásra is úgy húzzák maguk után a hallgatót, ahogy az egy jól sikerült sci-fi regényhez, izé, lemezhez illik.

DiMeo persze remekül teljesít, hiába, a Masterplanes bukta sem rajta múlt – amit ezen kritika tárgyán kívül "fenomenális Phenomena" vendégszereplése is bizonyított. Jelen albumon azonban a dalok is vannak olyan erősek, hogy a siker borítékolható legyen. Legalábbis nálam. Aki pedig nem hiszi, járjon utána!

Garael