Iced Earth: Dystopia (2011)

Kiadó: Roadrunner Records

Honlap: www.icedearth.com

A gazdasági recesszió nem kímélte a zenei világot sem, melynek hatásaként Schaffer vezénylő tábornok kiadta brigadérosainak a parancsot: racionalizálják a létszámot úgy, hogy a korábbi képességek se vesszenek kárba. Nem könnyű feladat, vakarták is a fejüket a beosztott harcosok, főleg annak a fényében, hogy jóllehet a fő fegyvernemet képviselő Barlow magától távozott – tehát az állomány valóban csökkent, no, de mi lesz a hadrafoghatósági képességekkel? Az igaz, hogy a fegyverek kezelésére vonatkozó előírásokat egyedül a vezénylő tábornok határozhatta meg – ezért mondjuk könnyebb dolga volt a fegyvernemi parancsnoknak, akinek csak a megváltozhatatlan ukázt kellett elvhűen teljesítenie – de a maga nemében mind a képességek fő elemét meghatározó Barlow, mind elődje, az a Ripper nevezetű zsoldoskatona olyan egyedi tulajdonságokkal vértezte fel az Iced Earth elnevezésű hadállományt, hogy a maradéktalan pótlást a létszám megtakarításával lehetetlennek tűnt megoldani. Még szerencse, hogy a brigadérosok imái Mars hadistent kegyes kedvében találták: az általa javasolt megoldással aztán szinte maradéktalan módon sikerült is teljesíteni a parancsot…

No jó, lehet, hogy nem pontosan így történt, de az biztos: az Iced Earth új pacsirtája, az Into Eternityből átvezényelt Stu' Block olyan – inkább hangulati, mintsem technikai – átlényegüléssel képes a két ex-énekes hangszálaiba bújni, ami mindenképpen dicséretes, annak függvényében, hogy az elődök tulajdonképpen etalont képviselnek a saját vokálteremtette világukban. Persze ha nagyon szőrös szívű – vagy maradjunk a testrészeknél – vájt fülű szeretnék lenni, akkor megjegyezhetném, hogy a Barlow-i szerep jobban sikerült, mint Ripperé, de kérdem én, aki két, ennyire más karakterű hangot képes hihetően tolmácsolni úgy, hogy az ne ripacskodásnak tűnjön, nem érdemel meg legalább egy-két leírt, elismerő szót? No ugye…

A csapat a Dystopián szakított a koncept jelleggel, és ha nem is habkönnyű, de mindenképpen direktebb anyaggal állt elő, mint azt az utóbbi időszakban megszokhattuk. Jóllehet a szerzemények szerzői közt ott szerepel Block neve is, én semmi olyat nem hallok, ami ismeretlen lenne a megszokott Iced Earth/Schaffer világhoz képest. Többek között talán ezért is sikerült olyan jól a két volt énekes megidézése: a technikai megvalósításon kívül a dallamok és a riffek tulajdonképpen ugyanazt a hőskorban gyökeredző, szikár heavy/power metalt vetítik elénk, amit az ex-énekesek is a hangszálaikba kaptak. Schaffer alkotói vénája jól tudjuk, igen karakteresen dudorodik, ezért könnyű abba betalálni, legyen az Ripper vagy Barlow típusú muzikális fecskendő. H. Sanyi barátom ugye annak idején elmesélte, hogy a Rhapsody-féle hősmetal eredője tulajdonképpen egy kommunista-induló válogatás volt, nos, Schaffer hasonló cipőben jár, jóllehet neki csak egy "American Military Marching Songs" című gyűjtemény juthatott, amit aztán olyan sikeresen ültetett át menetről galoppra, hogy azt még az ihlethozó Eddie is megirigyelhetné. (Ha nem hiszel H. Sanyinak, higgy a fülednek, és hallgasd meg például a V. című darab dallamtémáját.)

Úgy érzem, a koncept jelleg szüneteltetésével ezúttal talán több, szinte az első hallásra magával ragadó slágerrel találkozhatunk, a "Something Wicked" témájához visszanyúló címadótól kezdve a különlegesen nosztalgikus "Anguish Of Young"-on és az "icedearthösített" kvázi Maiden sláger, a "Dark City"-n keresztül a lemezzáró, epikus szerzeményig. A direktebb hatást talán az is fokozza, hogy Schaffer kevesebb "nagyformátumú", összetett témával, ám a megszokott bő, "populáris" kórustámogatással festette fel a dark sci-fi filmek ihlette harci freskót – ezek mellett azonban a jellegzetes patetikus dallamok biztos módon betonozzák le (vagy be?) a már megszokott Iced Earth világot.

Schaffer mesternek immáron harmadszorra sikerült olyan énekest találni, aki a tulajdonképpen giccsbe hajló pátoszt úgy és olyan technikai fokon képes tálalni, hogy ne érezzük átverve magunkat a már sokadszorra hallott megoldások és a katonai parádékat idéző "military national metal" hallatán – ebből pedig jó pár, hazai együttes is tanulhatna, még akkor is, ha Amerika olyan messze is van.

Garael

Címkék: lemezkritika