Honlap:
www.walkingwithkings.com

Az embernek soha, semmilyen körülmények között sem szabad(na) önmagát megtagadnia. Ez a fajta belső hang, vagy kantiánus nyelven szólva "kategorikus imperatívusz" az, ami miatt én is előszeretettel kóstolok bele nyíltan keresztény rock/metal bandák anyagaiba. A white metal műfajnak mára már tekintélyes hagyománya van, s ebben nem kis szerepet játszik a Stryper máig sokakat megosztó, de szakmailag vitathatatlan munkássága. Természetesen csak azért nem hallgatok meg semmit, mert keresztény tanok vagy erkölcsök ihlették; mert ha zeneileg valami silány - mint ahogy pl. a brazil Oficina G 3 nagyon nem az - akkor menthetetlenül és könyörtelenül megy a levesbe.

Az atlantai illetőségű Walking With Kings talán nem is igazi zenekar, a lemezük sem jelenik meg fizikai hanghordozón, csupán honlapjukról lehet letölteni ingyen, illetve önkéntes adományok fejében. Ez nem azért van, mert a zenészek a jogdíjak elapadása okán panaszáradatokban fulladozva kiábrándultak a lemezkiadásból, hanem azért, mert már az Amerikai Egyesült Államokban sem lehet egy ilyen projekt mögé kiadókat vagy producereket fölsorakoztatni.

A lényeg, hogy a Portnoy-féle Adrenaline Mobból kilépett (kiábrándult?) gitáros, Rich Ward (Stuck Mojo, Fozzy) egy Giorgia-i baptista templomban összeismerkedett Terry Chism billentyűs-énekessel, akivel más Fozzy tagok kíséretében létrehoztak egy keresztény hard rock/metal csapatot. A fő csapásirány egy dallamorientált, vállaltan keresztény szövegekkel operáló hard rock örömzene megteremtése volt, s az eredmény egy számomra kifejezetten európai, főleg skandináv ízlésvilágú slágergyűjtemény lett, aminek egyetlen gyengesége - üröm az örömzenében! -, hogy kimaradtak a klasszikus értelemben vett, virtuóz gitárszólók.

Ez bizony súlyos fogyatékosság, de nem tudok rájuk igazán haragudni, s ennek oka nem elsősorban a világnézeti elfogultságom, hanem Terry Chism szépen kidolgozott, nagyívű melódiai és remekbe szabott orgánuma. Terry hangképző szerve tájékán ugyanis Jon Bon Jovi és Eric Martin hangja vett magának öröklakást, és onnan érzékelhetően nem - a nagy huzat ellenére sem - áll szándékukban elköltözni. Huzat pedig van rendesen.

Aki érzékeny a fülbemászó dallamokra és nincs világnézeti jellegű kifogása a "kiálts Jézusért, halleluja"-típusú szövegekkel szemben, az garantáltan jól fog szórakozni, mert ez a zene tényleg olyan lelkesítő, mintha királyokkal sétálna az ember.

Tartuffe