Kiadó:
Nili Brosh Music

Honlap:
www.nilibrosh.com

Koncertre mentem, lemezkritika lett belőle. Ha valaki kicsit is szereti a gitárzenét, Tony MacAlpine buliját kihagyni főbenjáró bűn, főleg ha a teljes "Edge Of Insanity" terítékre kerül. Igaz? Na jó, vidékiek felmentést kapnak... Koncertbeszámolóra mégsem vállalkozom, mert a két előzenekar (már ha zenekarnak lehet nevezni valakit, aki egy szál gitárral és egy laptoppal áll ki művészkedni a szolidan sörözgető rockerek elé, akik mindezt azzal "hálálják" meg, hogy le se bagózzák szegényt, na nem rosszindulatból, csak mert azt hiszik, hogy a gitártechnikus lövi be a cuccot éppen – Daniel Pigue-re gondolok, és közben azt nem értem, miért nem segítette ki ezt a jóembert MacAlpine vagy az Agent Cooper külön-külön is remek ritmusszekciója erre a három nyomorult számra, ha már a srácnak sikerült megnyernie Manginit és Sheehant az itt bemutatni próbált "Boo!!" című albumára, mert ez így gáz volt) munkásságát teljes homály fedi előttem, de a fekete bőrű gitármágus pályafutásában – annak ellenére, hogy az első néhány megmozdulása a bakelit-gyűjteményem féltve őrzött kincseit gyarapítja - is vannak jelentős vakfoltok a számomra.

Tony bácsi érdemeit gyarapítja, hogy azon túl, hogy vérprofi hangzással és szinte már emberfeletti virtuozitással küldte padlóra az állunkat, néhány fiatal tehetségre is ráirányította a figyelmet aznap este. Akár a bemelegítő Agent Cooperben, akár a saját kísérőcsapatában, átlagon felüli zenészek muzsikálnak ugyanis, akiknek az ilyen-olyan projektjei, szólólemezei elérhetőek voltak a merch pultban. Rájuk vetettem magamat hát, mint gyöngytyúk a takonyra, és ezekről firkantok inkább valamit, azt remélve, hogy ezen a rendhagyó módon azért néhány fontos információt elcsepegtetek magáról az élő fellépésről is.

Kezdjük mindjárt az est fénypontjának, Brosh kisasszonynak az instrumenstruális CD-jével. Miért is került rögvest ezt a fiatal hölgy a közönség figyelmének a középpontjába, amint berobbant a főzenekar a színpadra? Hát egyrészt, mert hölgy, másrészt pedig, mert az estélyi és a hálóing között félúton leledző ruházat alól kivillanó csontos térdek látványa, western csizmával és a törékeny termetéhez képest aránytalanul nagy, fehér Ibanezzel kombinálva, enyhén szólva is komikus látványt nyújtott. Meg is kapta rögvest a célkeresztségben az Ilonka nevet, mert éppen úgy nézett ki, mint egy tehenészlány, aki kicsípte magát a helyi country klub szombat esti mulatságra. Főhősnőnk persze hamar maga mellé állította az ezerfejű (hmmm, jelen esetben találóbb lenne a hetvenfejű) szörnyet, Imre barátom (a becenévadó) például már egy negyed óra múltán konklúziót vont: "Ilonka jól teker!", sőt a fellépés végén még egy mély sóhajjal kísért "Beleszerettem Ilonkába!" megnyilvánulásra is ragadtatta magát (a lemezére azért sajnálta a pénzt...).

Nili Brosh tehát megmérettetett, és NEM találtatott könnyűnek (naná, Berklee School of Music...), ahogy a recenzió tárgyát képező album sem. Egy kifejezetten változatos, élvezetes műről van szó ugyanis. Gitárzenében nehéz megváltani a világot 2010-ben, Brosh úrhölgy azért megpróbálta. De legalábbis beletenni az egyéniségét, a saját stílusát a muzsikába. Légiesen könnyed dallamok váltakoznak feszesen pattogó riffeléssel à la Van Halen, smooth-jazz, kő-metal, maidenes trappolással. Mégsem esik szét a produkció, mert a nótákat áthatja egy jó értelemben vett finomság, lebegés. Nili – nagyon helyesen – a dalokat, dallamokat a technika elé helyezte, és összességében azt gondolom, sikerült a nőiességét beletennie a nótákba. Ezt az albumot egy férfi nem készíthette volna el, így nem, hiszen nyoma sincs semmiféle macsós erőfitogtatásnak.

A koncerten megfigyeltem, hogy Brosh jóval "darabosabban" játszik, mint MacAlpine, míg a mesternek szinte az ötödik végtagja a hathúros, olyan természetességgel kommunikál azon, ahogy mi beszélgetünk egymással, rajta az erős koncentráció jeleit láthattuk végig, számára ez inkább volt feladat. Nyilván ezek nem az ő számai, azt sem tudom, mennyi ideje volt a próbákra, meg amúgy sem mondtam ezzel igazán semmit, mert a gitárosok 99%-ról elmondhatjuk, hogy darabosabban játszik mint Tony Mac. Azért az "beszédes" volt, hogy MacAlpine mennyire nem a szavak embere. A közel két óra gyakorlatilag megszakítás, konferansz nélkül pörgött le, kétszer használta mindössze a mikrofont, hogy bemutassa a zenekarát, másodszor pedig mondott ugyan valamit, de láthatóan senki sem értette, még saját zenésztársai sem. Legyintett egyet és inkább gitározott tovább. Azt hiszem, ezzel mindketten sokkal jobban jártunk.

Kotta