Grave Digger: Clash Of The Gods (2012)

grave digger 2012.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.grave-digger.de

Van olyan, hogy ragaszkodsz valamihez, ami kifejezetten ciki. Mint keletnémet turista a zokni-szandál kombinációhoz. Mi, idősebb fémhívők szerintem gyakran belefutunk a felhúzott szemöldökökbe, ha kiderül, hogy még mindig nem "nőttük ki" ezt a fajta muzsikát, és nem vagyunk hajlandóak a tisztes családi-polgári léttel kompatibilis zenét hallgatni. Hát még ha kiderül, hogy rockblogot is szerkesztünk...

Ezeket az előítéleteket nyilván az Akela-Pokolgép-stb. ősmetal zenekarokhoz köthető, buta szövegekre, primitív hangszeres megoldásokra és ápolatlan külsejű, a társadalom perifériáján élő zenészekre és közönségre asszociáló sztereotípiák teremtették. Mit lehet tenni ilyenkor? Vagy előkapod a Dream Theatert és megpróbálod bizonyítani, hogy ezen prekoncepciók nem általánosíthatók az egész műfajra, vagy egyszerűen csak leszarod a sok okostóbiást. Az első módszer limitált sikerei okán személy szerint én idővel egyre jobban preferálom az utóbbi megoldást.

Naná, hogy nem a Manowart kapod elő egy ilyen vitában, már ha belemész egyáltalán. De nem is a Grave Diggert, azt tuti. A "Heavy Metal Breakdown" úgy lett klasszikus, hogy felvonultatta a műfaj összes "elítélendő" kliséjét, kezdve a külsőségekkel, folytatva a germán szögletességgel és a jazz-konzis diplomát nem igénylő muzsikával, majd betetőzve mindezt Boltendahl úri körökben vállalhatatlan orgánumával. Mégis szívemhez nőtt az korong, mert tele van olyan jobb- és balegyenesekkel, melyek az idők folyamán metal-himnuszokká nemesedtek, és mert a sírásók egyszerűségükkel, lendületükkel amolyan germán manóvárként testesítették meg a metal őserejét és leg-lényegét. (Nemhiába voltak az elsők között, akik kapcsán a speed és power jelzőket is gyakran hallani lehetett, holott mai fogalmaink szerint egyértelműen tradicionális heavy metalt toltak akkoriban.)

Később aztán tényleg nyitottak a dallamosabb, poweresebb megoldások felé, némi kilengés után azonban rátaláltak a saját világukra, ami nincs is olyan messze a kezdetitől, és amelyen németes precizitással haladnak azóta is. Ahogy az egy szép hosszú pályafutásnál természetes, óvatosan kísérletezve feszegetik határaikat a mai napig, hol epikusabb, hol direktebb albumokat útjukra bocsátva; mindezt azonban nagyon óvatosan teszik, másfél méternél messzebb nem eltávolodva fő kompetenciáiktól, melyek leginkább a tökös riffekben és a könnyen megjegyezhető, együtt óbégatható refrénekben keresendők.

A műfaj megváltását nem tőlük várjuk, ez világos. Csak azt, hogy leszállítsák a soros élvezetes, könnyen befogadható, húzós riffekkel és metal-himnuszokkal megtűzdelt sorlemezüket. Amit ők jó iparoshoz méltóan tökéletesen meg is valósítanak. A Digger zeneileg erősebb, mint valaha, mely picit változatosabb, hangyapöcsnyit rétegzettebb zenét takar, mint a '80-as években, de ezen túlmenően nagy változások itt harminc éve nincsenek. Ha kihagytad az előző 12-13 korongjukat, ne aggódj, simán felveheted a szálat újra.

Ergo, egy agyzsibbasztó munkanap után, a munkamániás főnöktől kiszipolyozva pontosan erre van szükséged, nem többre. Úgyhogy ez a banda és ez a CD rendben van, mondjon akárki akármit. Az okoskodók pedig elhúzhatnak a búsba! Sőt, még az is lehet, hogy a szandál zokniban praktikus és kényelmes viselet – ezt tapasztalatból megerősíteni ugyan nem tudom, mert nincs az a pénz, amennyiért egy ilyen full gáz viseletet valaha is magamra vennék.

Kotta

Címkék: lemezkritika