Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Ha kell, meg is esküszöm (Túrisas a tanúm), nem szerénytelenségből mondom, de ha valaki kompetens és megfelelő referenciákkal rendelkezik ahhoz, hogy megemlékezzék az idén negyven éves rock klasszikusról, a Deep Purple "Machine Head" című korszakalkotó alapművéről, az én vagyok. Volt az életemben kb. 2-3 év, amikor szinte napi szinten hallgattam meg ezt az albumot, vagy az ún. Mark II fölállás valamely másik lemezét. Talán nem véletlen, hogy életem másik meghatározó korongja, a Dream Theater "Images & Words"-e is most ünnepli évfordulóját (épp felét a DP klasszikusnak). Ilyen lemezek - úgy látszik - nagyjából 10-20 évenként születnek a szakmában.

Már nem emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy korábban már értekeztem arról, hogy a rocktörténelemben vannak "kegyelmi" pillanatok, és minden kétséget kizárólag ilyen volt a rock zene ún. axiális periódusa, a nagyjából 1969-től 1972-ig terjedő időszak. Hendrix, Led Zeppelin, Black Sabbath és nyilván a Deep Purple. A nevek magukért beszélnek. Ez persze nem zárja ki, hogy a megnevezett együttesek képesek voltak később is értékálló produkciókra, elég, ha a Black Sabbath "Heaven And Hell"- jére gondolunk (1980); a DP esetében pl. a Mark III első lemeze, a "Burn" (1974) is hibátlan örökzöld!

A "Machine Head" a DP hosszú pályafutásának legsikeresebb lemeze volt, az Egyesült Királyságban azonnal a toplisták első helyére ugrott, hogy azután 20 héten át a top 40-ben maradjon; az amerikai Billboard 200-on pedig 118 héten át szerepelt! Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt 40 évben számtalan DP tribute született, amelyek között mindenképpen említésre méltó a Shrapnel/Roadrunner koprodukcióban született, Mike Varney által producerelt "Smoke On The Water: A Tribute" (1994). Ezen négy szám szerepelt a "Machine Head"-ről, többek között olyan zenészek interpretálásában, mint Kip Winger, Tony MacAlpine, Joe Lynn Turner, Yngwie Malmsteen and Paul Gilbert. Sajnos ez a főhajtás nem lett igazán meggyőző, a briliáns gitárszólók ellenére eléggé szolgai, ráadásul nem is szól valami jól.

Bár sokkal kevésbé ismert, ennél lényegesen jobban sikerült a T. M. Stevens basszer által gondozott "Black Night: Deep Purple Tribute According To New York" (1997), amelynek a funkys-blúzos hangvétellel sikerült az eredeti dalokhoz hozzátenni pár érdekes csavart. Sajnos itt sem a "Machine Head"-es dalok lettek a legkiválóbb földolgozások (Smoke On The Water, Space Truckin'), hanem pl. Richie Kotzen "Strange Kind Of Woman"-je, vagy a "Speed King" Al Pitrelli és Vinnie Moore gitárpárbajával.

A "Re-Machined" kifejezetten a "Smoke..." anyagára épít, és mint itt fölsorolt elődei, nagyon neves zenészeket vonultat föl, kivéve a számomra tökéletesen ismeretlen The Flaming Lips-et. Ezt az elektro-minimál rémálmot azonban tényleg megspórolhatták volna; az egy dolog, hogy stilárisan kilóg, de értékelhetetlenül szar is! A többi dallal nincs gáz, bár a színvonal meglehetősen egyenetlen. Érdekes módon éppen a "nagyágyúk" teljesítettek leggyengébben, Iron Maidenék lustáztak egyet és egy több éves demót küldtek be (Space Truckin'), ami színvonaltalan, és úgy is szól, mint egy demó. A Metallica pedig rendkívül rossz érzékkel és a blues-fíling leghalványabb nyoma nélkül nyúlt hozzá a kislemezes "When A Blind Man Cries"-hoz. Nem vitatom Lars Ulrich és a többiek őszinteségét, de az ő gyökereik máshová nyúlnak vissza, ehhez hallhatóan nagyon nem értenek (Atyám! Az a szóló! Akárki is követte el!).

A legtöbb dal méltó tisztelgés Richie Blackmore, a nemrég elhunyt Jon Lord és társaik géniusza előtt. Kiemelésre azonban talán csak három dal érdemes: a Black Label Society, azaz lényegében Zakk Wylde, saját stílusában újraértelmezve nagyon elkapta a "Pictures Of Home" lüktetését. Jimmy Barnes és Joe Bonamassa "Lazy"-je valódi energiabomba, és Bonamassa játékát lenyűgözően egészíti ki Arlan Schierbaum billentyűs (akit egyébként egyáltalán nem ismerek). Végül a lemezt záró "Highway Star" változaton Steve Vai és Glenn Hughes - tőlük elvárhatóan - világklasszis teljesítményt nyújtanak. Azért megjegyzem, nem rossz a "Maybe I'm A Leo" és a "Never Before" sem.

Most pedig megyek és meghallgatom a "Machine Head" 25. évfordulójára kiadott, bikán remaszterelt eredeti változatot. Annál jobbat még úgyse hallottam. Aki pedig hajlandó és képes ugyanazt a lemezt háromszor megvásárolni, megvárhatja az EMI-nál október 8-án megjelenő 5 CD-s, 60 oldalas booklet-tel ellátott verziót; 16000 forintért az talán még a lábat is kiadósan megmaszírozza...

Tartuffe