Kiadó:
AFM Reccords

Honlap:
www.mobrules.de

Nehéz dolga van a kritikusnak, ha egy olyan biztonsági játszmát folytató banda új lemezéről kell írnia, melynél a lemezek közötti különbség csak abban mutatkozik meg, hogy három, vagy négy középtempós szám sorakozik fel a többi, lassú mederben csordogáló, epikusnak szánt light-monolit mellett. Mert ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy bízunk abban, hogy már az utóbbi kritikára sem volt kíváncsi a nagyérdemű, és egy sunyi oldalvágással az új albumra vonatkoztatva, frissítve újból megjelentetjük azt, vagy megpróbálunk a véletlenül elkövetett különbségekből valamiféle cikket összerittyenteni.

No, igen, most, hogy a copy+paste billentyű kombináció létjogosultsága majdnem hivatalossá vált, talán könnyebb lenne az előbbi utat választani, ám ebben egyrészt ott van a lebukás veszélye, másrészt valahol az írói etikát is birizgálja a dolog. Marad hát az ember a nehezebb módszernél, és az izzadságszagot mellébeszéléssel próbálja enyhíteni, orrfacsaróról elviselhető mértékűre.

A Mob Rules ugyanis tipikus példája az említett csapatoknak, ráadásul még a színvonalat is olyannyira egyenletesen hozza, melyből még egy jóízű fikakritikát (hogy nem jóízű a fika? Kérdezzetek meg róla egy három éves gyereket!) sem lehet "vitriolizálni”. Ha meg kellene fogalmaznom a Mob Rules lényegét egyetlen szóban, akkor az a nagybetűs ÁTLAGOS lenne, melynek se íze-se bűze, ami érdekes módon még különös negatívumot sem jelent. A Klaus Dirks (micsoda német pornóba illő név!) énekes vezette csapat ugyanis a maga jellegtelen módján sosem csinál olyan rosszat, hogy arra egyértelműen ráolvashassuk a sommás ítéletet. Az Iron Maiden szöszmötölősebb oldalára emlékeztető, epikusnak szánt darabok tulajdonképpen élvezhetőek, de csak addig, amíg az ember nem lesz csalódott az állandóan ígérgetett, de soha be nem teljesülő orgazmustól. Mert innen bizony mindig hiányzik valami – talán a karakter, talán egy-két bátor húzás – ahhoz, hogy a relatíve élvezhetőségből élvezet váljék, ami viszont ha frusztrációt nem is, de némi unalmat mindenképpen teremthet. Azok persze, akik először hallják a csapatot, kissé csodálkozhatnak, hiszen a dalokban minden megvan, aminek a vasszűz hatását mutató német dallamos heavy metalban meg kellene lenni, ám ha úgy ismered az életművet, amennyire én – esetleg egynél több albumot hallgattál meg az alkotóktól –, rájöhetsz, hogy itt bizony az ismétlődés kockázat elkerülési attitűdje forog fenn.

Mindent összevetve úgy érzem, a "Cannibal Nation" egy hangyapöcsnyivel jobban sikerült, mint a múltkori, kissé – csak szövegi értelemben – komplexebb lemez, és ez elsősorban a megjegyezhetőbb refréneknek köszönhető. Az egy-két, gyorsabb tempójú szerzemény még arra is képes, hogy óvatos fejbólogatásra késztesse a hallgatót, a nagyepikát jelentő folkos, Dickinson szólóra emlékeztető "Ice & Fire" pedig még élvezetes is lehetne, ha a hangzást nem csapná agyon a műanyag álszimfonika.

Aki még nem találkozott a Mob Rulesszal – vigyázat, közük sincs sem a Black Sabbathoz, sem Diohoz – és kedveli a hosszú, kitartott hangokkal operáló énekesek által megszólaltatott Iron Maiden utánérzést, javaslom, próbálkozzon meg a lemezzel, vagy az életművel, hátha össze tud magának állítani egy közepes albumnyi élvezhető válogatást.

Garael