Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.graveyardmusic.com

A divat a kereskedelem egyik hajtómotorja: előbb új termék megvásárlására ösztönzi az embereket, mielőtt a régit elhordták volna. No igen, de ha a divatot a rendszerszemléletű előrehaladással jellemezzük, mert hát ha a kabát elavul, biza' a csizmát is hozzá kell igazítani, akkor hogyan értelmezhetjük azt a ciklikusságot, ami a progresszió mellett igenis meghatározó tényezője az igényeknek? Igen, én arról a jelenségről beszélek, amit retrónak, vintage-nek neveznek, és sokan a nosztalgia iránti vággyal magyaráznak, de kérdem én, fennálhat-e a nosztalgia egy olyan nemzedék esetében, amely még meg sem született akkor, mikor az adott trend visszasírandó perszonális élményekkel fűzte magához a benne élő generációt? Ó, persze, genetikus szinten még az átélt eseményekhez fűződő alapvető attitűd is öröklődhet – mondanám, ha genetikus-pszichiáter lennék, de amolyan koca zenei kritikusként máshol kell keresnem a megfejtés kulcsát.

Mert ha el is fogadom, hogy ha az apa Woodstockban töltötte élete legszebb napjait, ráadásul anyut is ott ismerte meg, akkor a gyereknél nem kell devianciára gyanakodni, amennyiben 18 éves korában mondjuk Hendrixet hallgatva ruccan ki a globalizáció elleni tüntetésre – Istenem, az apja vére – no de ha egy olyan ország termeli ki az adott retro zenei trendet, aminek nem sok köze volt a korabeli történésekhez, akkor gyanússá válik a magyarázat logikája. Igen, ha mondjuk az Egyesült Királyságban üti fel a fejét a hatvanas-hetvenes évek ős hard-rock világát idéző őrület, nem csodálkozom: a fiatalok minden bizonnyal szeretnék átélni szüleik élményeit, aminek felidézéséhez remek segítséget nyújt a zene, és prezentálásnak egyéb körülményei, ám Svédországot nem éppen a negyven évvel ezelőtti füstös hard-rockos/bluesos zenei élet jellemezte – bár ha tévedek, kérem, jelezzétek.

Ennek ellenére most itt van egy rakatnyi svéd csapat, akiknek zenéjét meghallgatva leginkább azt gondolhatja az ember, hogy nem csak zenészek ezek, hanem eltévedt időutazók, akiket jó negyven évvel később köpött ki az a fránya masina, mint amennyit belétápláltak, ráadásul nem is svédek, hanem jó öreg britek – esetleg oroszok, akiket a KGB képzett a világra, hadd gyorsítsák a kapitalizmus bukását a leggyengébb láncszemnél. Mivel keményzenei szocializációm hajnalán a megidézett korszak csapatai előkelő helyet foglaltak el, és foglalnak el most is életem muzikális listáján, üdvözülten ugrottam neki az "idézett idéző időző" csapatoknak, hogy aztán ez a Graveyard nevezetű banda érdemelje ki az írásba foglalást. Nem csak azért, mert tavaly sikerült elvinniük a rock kategóriában hazájuk Grammy díját – ami az ottani zenei élet színvonalát nézve megsüvegelendő teljesítmény –, hanem mert szellős, blues-orientált világukban olyan szívszorító könnyedséggel idézik meg a korszak dallam-eszenciáját, amire az eredeti példakép csapatok is csak csettinteni tudnának. Érdekes stílus és fejlődési utazásra hívja az egyszeri hallgatót a csapat, hiszen a felcsendülő szerzeményekben a rock pulzáló-pszichedelikus jellege mellett még ott a beat táncra ingerlő ütemrendszere, és gitárkezelési felfogása is, naivan és gyermeki nyíltsággal vállalva a később látenciába forduló rokonságot.

A "Lights Out" ennél fogva még jobban is tetszik, mint debüt elődje, ahol talán több volt a pszichedélia, amit én annyira nem kedvelek, itt viszont több a táncolható, rángatózó dallam, és még a két lassú, modoros szentimentalizmusában is megkapó, szinte filmzenei dal sem lángol füstös "fehércsík"-lázban... (A filmzenei jelleg egyébként is teljesen áthatja az albumot, köszönhetően a korabeli mozik kedvelt filmbetéteinek). A körítés persze vérprofi, a hangzás a maga vintage módján is gyomoröklendezően bivaly, a fiúk bajsza pedig a kinézetet is abszolút kor-kompatibilissé teszi – hiába, ezek a svédek ügyelnek a részletekre. Csajok, elő a kontyokat, miniszoknyát, magas szárú csizmát, és ne sivalkodjatok, ha a fiúk szőrzete megcsiklandozza a p….pofitokat…

Garael