Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
facebook.com/dignityband

Érdekes dolog, hogy a történelmi Osztrák-Magyar Monarchia soknemzeti és soknemzetiségű komplettje a maga középbirodalmi voltában sem tudna nagyon labdába rúgni heavy metal fronton. Mert ha azon kesergünk, hogy nincs nemzetközi színvonalú fémbrigádunk, legalább azzal vigasztalódhatnánk, hogy hát a sógoroknak sincs. Pedig ők már ugye a NYUGAT, és az ő zenei fejlődésüket nem gátolta olyan nüansz, mint az évtizedeken át tartó kommunista zenei erkölcstan, ráadásul ha arra a szerintem ostobaságra gondolunk, hogy a nagy klasszikus zeneszerzők ha ma élnének, metált komponálnának – vagy játszanának –, akkor egy egész Mozartnyi egységgel lennének előbbre rockzenei fronton, mint mi. (Erkel persze doomot, vagy szimfonikus/epikus metált ihletne, Bartók progban utazna, Kodály meg természetesen folk rockban, talán Liszt lenne amolyan rocksztár-féle a maga virtuozitásával…).

2006-ban aztán jól rám ijesztett a Dignity nevű, Edenbride-ból szakosodott csapat, akik olyan "tüchtig” melodikus metál albumot rittyentettek össze, amit azóta sem tudtam megunni. A kritikai színtér (vagy széna, figyelsz, Hayni?) is kedvezően fogadta az albumot, bár ha valamelyik olvasóban feltámad a kurucos gyanakvás, akkor félszemmel – amúgy Vak Bottyánosan – a legénységre pillantva megnyugodhat, az énekes ugyanis nem az osztrák korosztályos bajnokság saját neveltje, hanem az a Jake E volt, aki jelenleg az Amaranthe bajnokok ligás soraiban játszik. Na, így könnyű, sóhajthatunk fel, én azonban ettől függetlenül is példaképül állítanám a magyar személyi, izé, zenei állomány elé a csapatot, és azon sem csodálkoznék, ha az osztrák heavy metal pantheon egyetlen termében, vagy inkább magányosan álló falán hatalmas, a bandáról készült plakát hirdetné: Akikre büszkék vagyunk!

Nos, 6 év telt el a debüt album óta, mire újból összejött egy "Dignity" album. Jó munkához idő kell, mondhatnám, ha nem lennének vegyesek az érzéseim. Mert a bandába időközben érkező új gitáros, és énekes eléggé megváltoztatta a stíluskereteket, melyek között az együttes mozgott, és őszintén szólva, nem minden momentumában tetszik a dolog. Az új vokalista, a Crystal Tears-ből és a Crystal Eyes-ból ismerős Søren Nico Adamsen – még jó, hogy a csatlakozással nem lett Crystal Dignity a csapat új neve, csak hogy rend legyen – ugyanis a neoklasszikus ízekkel felturbózott európai power felé nyomta az egyéni ízekkel és hangulattal felvértezett melodikus metált, amúgy Axxis módra. Aki tehát ismeri a germán együttest, az nagyjából tisztában is lehet az új irányvonallal, aki meg nem, azt nézzen utána a 25 éves csapatnak.

Nem mintha nem lennének figyelemre méltó dalok az új albumon, a "Rise" egyenesen a hónap kedvenc száma titulusát nyerte el nálam, de az erős kezdés után a lemez felétől a szokványos power/euro-metál klisékbe fullad a dolog, abból meg Dunát lehetne rekeszteni – az egész Osztrák-Magyar Monarchia mentén. (Bár inkább a hangjegyek áramoljanak a földekre, mint a víz, hiszen nem minden nap születik egy újabb Wesselényi Miklós.)

Felemás visszatérés tehát az eredmény az iránymódosult és egyensúlyt kívánó, ám inkább felborító csapattól: megnyugtathatok mindenkit, a nekicihelődő sógoroknál nem rosszabb a mi Wisdomunk sem. Sőt! És még énekest sem kell importálni hozzá.

Garael