Kiadó:
Nordic Records

Honlap:
www.janholberg.com

Ha egy kedvenc énekesem közreműködik egy lemezen, azt érdemes meghallgatni, ha kettő, akkor illik. De ha mindkettő ex-Rainbow zenész, akkor egyenesen kötelező. Jan Holberg norvég basszusgitáros. Nem sok mindent lehet tudni róla. Session-muzsikus, együtt turnézott Joe Lynn Turnerrel és a Mezzoforte zenészeivel. Ennyi. Akkor került a látóterembe, amikor tavalyelőtt kiadta első szólóalbumát, JLT közreműködésével. Remek húzónóta a címadó szám, de a teljes album csalódás volt. Próbált az ex-Rainbow énekes karakterére írni dalokat, de ez nem igazán sikerült, főleg nem egy egész lemeznyi időtartamra.

Most taktikát váltott. Nosztalgia kirándulást szervezett, ezúttal Brazen Abbot mintára három idegenvezetővel (énekessel), és nem erőlködött a fazonírozással, sokkal inkább önmagára jellemző muzsikát írt. Így aztán a végeredmény is sokkal jobb lett. Mintha az előző feljavított, 2.0-ás változata lenne. Mr. Linquito mellett a lemezen szereplő másik ex-Rainbow zenész Tony Carey, aki a hírhedt "Rising" lemezen való közreműködését követően szólókarrierbe kezdett, ahol énekesként és gitárosként is megmutatta magát a Rainbow lemezről megismert, billentyűs hangszerekkel körülbástyázott énje mellett. A harmadik nótafa Holberg földije, a norvég Wig Wam énekese, a glam-rockban otthonosan mogó Åge Sten Nilsen. Meglepetésemre a legkedvesebb pillanatokat ő szerezte ezen a lemezen. Rögtön a JLT-nek bemelegítő funk-rockos "Waters Rising"-ban nagyot domborít, hogy a lemez végén az utolsó énekes nótával aztán ő vigye el a pálmát.

Joe "Deep Rainbow" stílusának nagyon fekszik a "Battle Of Your Heart", de igazán emlékezeteset az ezt követő balladában, a "Jealousy And Pride"-ban alakít. Komoly szerkesztési hiba, hogy ezután jön Tony Carey, akinek karcos hangját szeretem ugyan, de JLT után olyan, mint az oroszlánbőgés utáni csendben az egércincogás. Pedig a kicsit Billy Joelesre sikeredett "Outta My Face" nem is lenne rossz!

JLT még egyszer nyilvánul meg, a The Poodles-lüktetésű "Sensuality"-ben, amit azonban a funky-s gitár különlegesebbé tett, de jobbá nem. Tony Carey pedig egy Chicago stílusú dalban materializálódik újra, a Mezzoforte fúvósokkal rendesen megtámogatva, ahogy azt kell. A lemez utolsó énekes nótája a "When Push Comes To Shove". Végig az motoszkált bennem, hogy ez olyan, mintha Tony Carey valamelyik szólólemezéről maradt volna le. Åge Sten Nilsen remekül énekli, de el tudtam volna képzelni ezt egy Carey-Turner duettben. Verzét JLT, refrént TC énekli, majd hajrá, közösen újra az egészet! Ha ezt megcsinálnák japán bónusz nótának, akkor tutira csak az a verzió érdekelne!

A lemezt egy laza instrumentálissal zárják, amolyan "Fractured Mirror" (Ace Frehley) módra. Rövid program ez, mint a Kiss korongok a bakelit korszakban. Két nagy hibája van. Az egyik, hogy nem használta a ki a három énekes közös szerepeltetésében rejlő variációs lehetőségeket, a másik, hogy jól jött volna egy "gitárhősebb" húrnyűvő a lemezre, például a Jorntól éppen kilépett, és szintén norvég Tore Moren. A Mezzoforte zenészei professzionális munkát végeztek, de egy dögösebb hangzás jót tett volna az anyagnak. Mindenesetre ha valaki egy igényesen meghangszerelt, kellemetes dallamokkal teli fél órát szeretne magának szerezni, itt van Jan Holberg, szolgálatára!

CsiGabiGa