Kiadó:
Listenable Records

Honlap:
www.satanmusic.com

Kicsit fázom a mostanság divatos újjáalakulási hullámtól, mert annak aktuális áldozata legtöbbször képtelen a klasszikus lemezeinek közelébe kerülni, így a tervezett második mennybemenetel gyakran bálványdöntögetésbe torkollik. Főleg, ha a delikvens már aktív korában sem tudta megközelíteni a debütáló korongjának színvonalát.

Ez a banda – a Diamond Headhez és a Blitzkrieghez hasonlatosan – a NWOBHM egyik elfeledett klasszikusa. Utóbbiaknak a Metallica némi retrospektív elégtételt szolgáltatott, nekik ez a luxus nem adatott meg. Így saját kezükbe kellett venniük az igazságszolgáltatás gyeplőjét és harminc évvel a bemutatkozás után össze kellett hozniuk egy, a "Court In The Act" szintjét megugró alkotást. Bizony, a Satan többé már nem egylemezes zenekar, mert a klasszikus felállással rögzített "Life Sentenced" szintén hibátlan produkció. Ők a kivétel, akiknek ott sikerült felvenniük a szálat, ahol anno eldobták, és olyan tökéletesen vették le saját egykori stílusukat, mintha még mindig '84-et írnánk. Megcsinálták azt, ami az Acceptnek is sikerült nemrég.

Elég részletesen írtam róluk ITT, úgyhogy történelmi ismeretekkel nem fárasztalak benneteket, térjünk rá inkább a jelenre. Borító: a korabeli egyenes folytatása. Hangzás: pöpec. Old-school, de dinamikus. Úgy látszik, előkerültek a jó öreg Marshall fejek. Ezeket a dalokat hallgatva érez rá igazán az ember, hogy a szellősebb megszólalás mennyivel több teret hagyott egykoron a zenészek egyéniségének, egyediségének kibontakozására. Tonnányi lehangolt riff mellett túl kifinomult dolga egy basszerosnak nemigen lehet, itt viszont fontos minden hang, amit Graeme English játszik. Egy bombasztikus szimfonikus hangzás alól ki sem látszanak a gitárok, ezért teljesen felesleges bonyolult témákat pengetni – itt jobbnál jobb riffeket és uniszólókat prezentál a Russ Tippins – Steve Ramsey páros, ahogy az a brit újhullámosok nagykönyvében – arany betűkkel - meg vagyon írva. Nem tudom Sean Taylor dobos mivel tartotta karban magát, de nyoma sincs fáradtságnak, fásultságnak a játékában – magabiztosan hozza a rafinált ritmusképleteit, díszítéseit. Ahogy Brian Ross hangján sem hallani kopottságot, sőt, mintha kiegyensúlyozottabban énekelne, mint valaha.

A Satan mindig is amolyan zenei közös többszörösként, vagy még inkább ősforrásként funkcionált, mert muzsikájukban a tradicionális heavy metal mellett a speed és a korai thrash bandák gyökerei is fellelhetőek. Most sincs ez másképp, a naiv, kiforratlan komplexitás (és nem a manapság divatos szándékos stíluskeverés) jelenleg is ott lapul bennük, még ha ennek nincs is akkora jelentősége már. Egy biztos, ha te is a "Court In The Act"-tel, a "Killing is my business..."-szel, vagy a korai Maidenekkel keltél és feküdtél egykoron, akkor most fülég érő szájjal jársz-kelsz az utóbbi napokban, magadban dúdolgatva a "Tears Of Blood" énekdallamát. Rá se hederítve arra, ha hülyének néznek. Tudod, ha kinőttél belőle, akkor sose voltál az igazán. Ezt ne feledd!

Kotta