Luca Turilli’s Rhapsody: Prometheus (2015)

rhapsodyprom2015cd1_0.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.ltrhapsody.com

Luca Turilli úgy vette fejébe, hogy feltalálja a cinema metalt, mint az egyszeri köztársasági elnök azt, hogy ő most doktor lesz. És ebben nem akadályozza meg az a tény, hogy a plagizálás rút dolog: csak míg a tudományos életben ezért jobb esetben büntetés jár, addig metálországban ez bocsánatos bűn. Mert Turilli barátunk, szépen fogalmazva is olyannyira ihletődött a "28 Days Later" című film főtémája által, hogy az már szemet, izé, fület szúr. Méghozzá igencsak. Persze lehet, hogy véletlen egybeesés, amit az új album leghosszabb, epikus szerzeményének felvezetésében hallunk, és véletlenül sem szeretnék bizonyítékok híján vádaskodni, de megmondom őszintén, most jobban örülnék, ha nem lennék ekkora filmbuzi, és a forrásmegjelölés keresésének kényszere nélkül tudnám hallgatni a felhangzó dallamokat.

Mindegy, egy 70 perces album esetében nem ez a pár taktus dönti el, hogy mennyire tetszik az, amit hallok: hát mit mondjak, elsőre nem voltam felhőtlenül boldog, még akkor sem, ha a "Prometheus"-ból érződik a rengeteg beléfektetett munka – mondjuk nem a megszólalásból, hiszen az érthetetlenül halk –, mert a rengeteg apró, valóban filmzenés részletben valahogy elveszett a metal, és bőven a másodhegedűs, (vagy gitáros) szerepét tölti be. (Nem véletlen, hogy a bónuszként feldolgozott Riot számban több a fém, mint az egész lemezen együttvéve.) Pedig szerencsére Turilli nem felejtett el hangszerén játszani, de a rengeteg szimfonikus réteg alatt megbúvó fémzenei alap szinte minden szerzeménynél egyforma, a pattogós, kórusos dallamok csak többszöri hallgatás után váltak el egymástól, és rokonságuk még így is fülbetűnő.

Sláger persze akad így is, a klipes nóta alapfelvetése mellett – aminek ötletét több további szerzeményben is elsüti a mester – az "Il Tempo Degli Dei" olyan operettes-filmcsuhaj metálos bombaszt, amit az egész szimfo-színtér is csak interoperabilitással tud produkálni, a már említett 18 perces dal pedig a lopkovári ellenére is ott van a legjobb Rhapsody eposzok között, pedig a csapat nagyepikai versenyén kimondottan erős a mezőny.

Utoljára, és tényleg utoljára, de még egy gyenge pont, amit nem értek, miért is erőltet a boszorkányos Luca, ez pedig a szintetikus tuc-tuc dobhangzás, ami a maga gépiességével úgy rí ki a meleg szimfonikus környezetből, mint magyar futballista az egyballábasok mezőnyéből. Ez kérem akkor is hiba, ha Turilli másként gondolja, mert akkor most vagy klasszicizálódjunk, vagy modernkedjünk – már ha a japán dobost modernnek gondolja valaki – a kettő együtt bizony nem megy.

És most jöjjenek a dicsérő szavak, mert az eddig leírtak ellenére ez egy kiemelkedően jó album. Persze a maga műfajában, és vagy tízszeri átpörgetés után. Most aztán mondhatod, hogy sikerült jóra hallgatnom az albumot, de ez nem így van. Ez egyrészt köszönhető Alessandro Continak, aki tulajdonképpen leáriázza az egész szimfo-mezőnyt – hallgasd csak meg a kvázi opera ária "Notturno"-t –, és elképesztő hangjával férfiként is meg tudja mutatni, hogy nem csak a női klasszikus hangnak van helye a metálban, másrészt a már említett egyszerű dallamvezetésnek, amit jómagam annyiszor kajálok be, amennyiszer elém rakják. A kórusok tényleg a helyükön vannak, Conti pedig hol felelgetve, hol megtámogatva képes a már-már káoszba hajló klasszikus áradatot hangjával parancsra inteni, ráadásul a már említett bónusz számban fémes hangi énjét is próbára teszi, hiszen magával a német fémistenek egyikével, Scheepers-szel énekel duettet.

A lemez kiállítása szemet gyönyörködtető, a booklet a maga archaikus-sci-fis egyvelegével vizuálisan képes megfejelni a hallottakat, még akkor is, ha a számítógép-grafika ellenzői minden bizonnyal kézzel festett képekért kiáltanának. Turilli arpeggio-s énje jelen alkalommal kissé háttérbe húzódott, hogy a munkásságára eddig is jellemző filmzenei oldal tudjon előtérbe törni, cunamiként söpörve el a kételkedőket, akik meg merik kérdőjelezni, hogy ki a király ebben a stílusban. A "Prometheus" tehát bizonyíték, bár nem tudom, hogy Luca lesz-e olyan bátor, hogy a következő albumon is elsüsse a már többször hallott metál zenei alapokat.

Garael