Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Wolverine: Machina Viva (2016)

2016.07.02. 10:46 | Dionysos | 1 komment

y_52.jpg

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
facebook.com/wolverinetheband

A svéd art/prog rocker farkasemberek nem arról ismerszenek meg, hogy a közönségszolgálat jegyében egy-két évente tolják kifelé a sikerorientált anyagaikat. Saját ritmusban, saját fölfogásban, saját koncepció és saját beosztás szerint dolgoznak. Erre a lemezre például közel hat évet kellett várni, pedig a legutóbbi "Communication Lost" volt az eddigi legsikeresebb lemezük, s az ember azt gondolná, addig kell ütni a vasat, míg meleg. Jómagam a 2007-es "Still" albummal ismertem meg őket, éppen akkor, amikor a kezdeti kísérletezgetés után (death metalból electro art rockba) letisztult a stílus, és sikerült egy olyan prog rock hangulatot elkapni, ami súlyos melankóliája ellenére is bőszen hallgattatja magát.

Erre az albumra az együttes kiadót és hangmérnöki csapatot váltott, a Candlelight Recordstól átigazoltak a Sensoryhoz, Jacob Hansen helyett pedig Christian "Moschus" Moos végezte a keverést, Bob Katz pedig a maszterelést. A kiadóváltást még értem, de a nyerő dán stúdióguru menesztése és az új szakik alkalmazása bizony rám hozta a frászt. Mint kiderült, a félelmem nem volt alaptalan. Már a címe is jelzi, hogy a "Machina Viva" gépiesebb (értsd: elektronikusabb) lett mint két zseniális elődje. Körülbelül olyan váltás következett be most a svédeknél, mint a Marillionnál a 2000-es évek elejétől kezdve.

Az új album dalait (különösen a "Machina" címűt) nyomasztóan uralja az elektronika, sokszor háttérbe szorítva ezzel nem csak a gitárt, de olykor a dobokat is (Brrr!). Nem tudom, hogy ez a régebbi stílushoz akar visszakanyarodni, vagy egy újabb (modernebb) irányba kezdtek el tapogatózni, de a végeredmény nekem – egy-két jobban sikerült nótát kivéve, mint pl. az "Our Last Goodbye" – nagyon nem jön be. Sosem voltak egy életvidám banda, de míg korábban a zenei merengések beszippantottak magukba, addig a mostani nyűglődés inkább kilöki az embert. Legalábbis engem.

Szomorú vagyok, mert a Marillion és az időközben föloszlatott Division By Zero után a Wolverine lett az a nagy prog-rock kedvenc, amelyik súlyos csalódást okozva kiprovokált nálam néhány epés bejegyzést a panaszkönyvbe. A "Communication Lost" tényleg varázslatos volt (van), még egy nem rock/metál zenén szocializálódott női ismerősömet is lenyűgözte, de ezt nem tudom kinek mutatnám meg szívesen, talán a gót tiniknek, ha vannak még egyáltalán ilyenek – ők viszont túl cizelláltnak, művészinek találnák...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr1008861532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tipeti 2016.07.27. 19:12:22

Tegnap megvettem a lemezt.... nyilván hangulat kérdése, engem nagyon eltalált.....