Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.lordi.org

Őszintén szólva, a Lordit már azelőtt ismertem, hogy megnyerték volna az Eurovíziós Dalfesztivált. Az persze nem kérdés, hogy Metálországban ez egyáltalán nem erény – már hogy egy metal csapat elindul egy ilyesfajta megmérettetésen, ami közelebb viszi az egyszeri emberfiát a pokolhoz, az ördöghöz, mint két légiónyi black metal együttes –, ám az tény, hogy nagyot lendített a zenekar ismertségi fokán (persze nem a "civilek" körében, mert nekik továbbra is csak egy egzotikus freakshow szereplői maradtak.) A Lordi  azonban kihasználta a lehetőséget, és sikeresen betonozta be magát a másodvonalas csapatok bajnokságába, amihez természetesen hozzájárult az Alice Cooper-féle zenei és vizuális hagyományok modern formába öntése, a vitathatatlan dallamérzék, és az az (ön)irónia – vagy geek attitűd –, ami – ha a filmes analógiát vesszük – jóval előbb juttatta eszébe a hallgatónak a Hullajó könnypotyogtatósan röhögős burleszkjét, mintsem az Ördögűző kortalan iszonyatát.

Én körülbelül az első négy albumig figyeltem pályafutásukat, de egy-egy szerzemény továbbra is képes volt kicsalni belőlem a mosollyal együttes figyelmet – lásd ügyeletes kedvencek –, hiszen a főnök, Mr. Lordi remekül sáfárkodott a show-elemeken túli viszonylagos szűk zenei eszköztárral, és szinte minden lemezükön sikerült két-három olyan slágert összehorrorkodniuk, ami bármelyik rock-diszkóban táncra késztette a nagyérdeműt.

A Lordit persze nem lehet komolyan venni – amire sikeresen rá is játszottak –, bár mint minden geek, az énekes-bandavezér valószínűleg tényleg, önmagáért is élvezte a dolgot, talán ez az, amitől el is hitte, hogy akkor más is így van vele, így itt az ideje annak, hogy kilépjen a gyermek-kompatibilis, ironikus világból, és egy jóval komolyabb és komplexebb zenei horror-közeget vegyen célba.

Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lordi fő példaképe, Alice Cooper mellett ott borzongat King Diamond is, így az új irány adva volt. Sajnos a váltáshoz csak három dolog hiányzott: a vokális, instrumentális és hangulatteremtési képesség, bár egyesek szerint e nélkül is lehet maradandót alkotni, ám gyorsan lelövöm a poént: Lordiéknak nem sikerült. Ez persze borítékolható volt, Diamond mester megidézésébe jóval felkészültebb csapatok is belebuktak, hiszen ehhez nem elég a jelmez, a táncolható primitív ritmusok gépies döngölése, és a tulajdonképpen édeskés dallam – a sikerhez átlényegülés kell, egy olyan belső indíttatás, ami a személyiségből és a tehetségből fakad, ezért az utánzás szinte lehetetlen.

Az új Lordi lemez második felén tehát, meghökkentő módon, az ütős, rövid himnuszok után egy valószínűleg összefüggő metal-musical következik, hosszúra nyújtott, epikusnak vélt szerzeményekkel, amire a hallgató csak felvonja a szemöldökét: micsoda? Egy Lordi lemezen 6-7 perces összetettnek szánt, színpadias szenvelgések, ahol a szereplőket a korlátolt hangi adottságokkal rendelkező, és hát színésznek sem éppen tehetséges énekes egyedül szólaltatja meg?  Ráadásul a főnök, miután rájön, hogy képtelen hideglelős borzongással telelehelni a lemezt, Meat Loaf irányába fordul, így kerül a jó öreg fasírt a zsabós világból valamiféle horror katyvaszba, ami minden, de nem ijesztő – és ami ennél még nagyobb baj: szórakoztató sem. A Lordi komolyra vette önmagát, amiből kisülhetett volna még valami érdekes is, de a végeredmény így rettenetes lett, és  a szónak nem annak az értelmében, ahogy Mr. Lordi szerette volna. A "Monstereophonic" tipikus esete saját magunk túlbecsülésének – esetleg a producer hiányának –, és ha lemezt meg is menti az első hat-hét dal a bukástól, ez most bizony igencsak vérszegény lett. Ami a trash horror-világban csak kivételes esetben a siker záloga.

(A video viszont érdekes lehet minden olyan horror kedvelőnek, aki a szado-mazót szívesen nézi polgári-kannibál-ihletésű környezetben – hiába, az ízlésnek nincsenek mélypontjai! :)

Garael