Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.acceptworldwide.com

Az Accept harmadvirágzásának kezdetét jelentő  "Blood Of The Nations"-nek van egy hatalmas, behozhatatlan előnye az azt követő albumokkal szemben –  maga a visszatérés és annak tartalma: mintha a rajongók zenébe manifesztálódott, múltból táplálkozó reményeiből állt volna össze, ami a kor modern megszólalásában kivételes módon elégített ki minden, néha egymásnak is ellentmondó elvárást. A reunion meglepetésének hatását hiába várjuk hát az újabb alkotásoktól: bármennyire is jól sikerültek, az egyszeri, megismételhetetlen csoda ideje elmúlt, bár a fiúk mentségére, a színvonalat többé kevésbé tartani tudták, sőt, ha módjukban állna – tekintve rajongótáborukkal szemben tanúsított szeretetüket –, minden új lemez után feloszlanának és újjáalakulnának, csak hogy meglegyen minden tényező a sikerhez.

Jómagam nem vagyok az a kimondott Accept fan, de azt tudom, hogy a csapat zenéje – és ebben lehet velem vitatkozni, csak nem érdemes – maga a heavy metal, minden németes, szögletes, indulós sajátossága mellett, olyan alapkő, amire lehet építkezni, és valami többet-jobbat létrehozni, de kihagyni nehezen. Változatos gitárszólók, erő, dinamika, hatásfokozó dallamok és riffek, a konformizmus eszköztárának minden fegyvere: a közösségépítő tréningek elvárt céljainak muzikális megtestesítőjeként minden multi-brainstorming előtt le kellene játszani bemelegítésül egy kis Acceptet, már csak az összekovácsolódás elvárt példája miatt is.

Persze lehetnek olyanok, akik számára az Accept zenéje régóta túlhaladott, és valami "komolyabbra", vagy művészibbre vágynak. Hát legyen! Én nem akadályozom meg őket ebben – nem is akarom –, legyek így az egyszerű, pőre és fejlődni nem tudó, de inkább nem akaró heavy metal mezei prófétája, akit le lehet nézni ízlése miatt, de becsülni is kell, mert az őszinteség és a rajongók szeretete vitathatatlan erény még ebben a kevert és furcsa világban is.

A "The Rise Of Chaos" az apokalipszis témakörét választva remekül idomul a csapat sosem tagadott példaképéhez, hisz melyik banda hozta létre az ikergitárral előadott, vijjogó szirénás-riffelést, aminek hidegrázó hangja olyannyira képes megidézni a világvége-hangulatot? Így aztán az album minden mozzanatát mélyen áthatja a Judas Priest hatása, a nyitó szerzemény pedig bőven lehetne az angolok készülő új albumának beharangozó klipnótája is. A szigorú hangvétel aztán a tematikához kapcsolódva végig megmarad, de a zenészek nem esnek abba a hibába, hogy kanadai favágóként csak az aprítással törődjenek, és jóllehet, ezúttal a hangulatteremtő riffeknek talán még nagyobb a szerepe, mint máskor, nem feledkeznek el az egyszerű, de énekelhető dallamokról sem, így aztán nem járnak úgy, mint legutóbb a Saxon, akik a keménység jegyében addig ültek a stúdióban, míg szinte csak riffeket hagytak a dalokban.

Mint minden húsz éven felüli, markáns stílussal rendelkező csapatnál, a remek új ötletek közé itt is becsúsztak ismerős pillanatok, az "Analog Man"-re például egészen könnyedén rá lehet énekelni az "Up To The Limit" dallamait, ettől függetlenül – vagy talán ezért is – még mindig üt, akár sorozatot is, mint a mesebeli, magától járó furkósbot.

Az album legnagyobb erénye – és hát ebből szerencsére sok van – a kiváló hangulatteremtés mellett a gitárosok munkája, ami már csak azért is megsüvegelendő, mert a "Blind Rage" után Herman Frank távozott a csapatból, és helyére a Grave Diggerből Uwe Lulis érkezett. Hoffman azonban vele is kiválóan megtalálta a hangot – keresik is sokat a gitárokon, már ami a szólók számát illeti – és ettől talán lendületet is kaptak a fiúk: ennyi neoklasszikus futamot talán az egész diszkográfiában nem találni, ami ambivalensen  érdekes ízt visz a szikár, judasos riffelésbe és szólóteremtésbe. Le a kalappal!

Nem gondolom, hogy összeomlik a világ, ha kijelentem: az új album minden tekintetben erősebb elődjénél, és ha az öregedés genetikai kódját az Acceptnél keresnék a tudósok, lehet, hogy már eredményt is tudnának produkálni. Vagy már produkáltak is – példa rá a csapat örökifjú alkotói ereje.

Garael

Mentés

Mentés