Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
beastinblack.com

Bár a The Night Flight Orchestra kimaxolta a felfutóban lévő "diszkó-metal" hullámot, tevékenységükben a direkt szereteten kívül mindig is éreztem némi gúnyos kikacsintást, a Beast In Black azonban bestiálisan komolyan gondolja, hogy a metal sárkány annyira tetszik diszkó királynőnek, hogy frigyükből életképes utód születhet. Születhet? Születhet! Itt a bizonyíték, hiszen Kabbe(BattleBeast)nen, bocsánat Kabanen már második albumán győzködi a röhögni készülő jó népet szándéka komolyságáról, méghozzá dupla csavarral: a csapat központjában ugyanis egy  hangilag nemi identitását vesztett énekes áll, aki egyszerre próbálja a szép és szörnyeteg kettősét a nagyérdemű elé tárni.

Bevallom, én eleinte kissé idegenkedve fogadtam ezt a katyvaszt, még akkor is, ha a gitáros munkája elismerésre méltó, de meg kell valljam, mostanra már nem tudom utálni őket, pedig annyira szeretném. (A kritikusnak is könnyebb dolga lenne egy gúnytól csöpögő recenziót írni, amit a "Grease" rocker bőrdzsekijét, és a "Szombat esti láz" fehér diszkó nadrágját viselő Travoltának ajánlhatna.) Nem, kérem, mert szeretem azt a fajta dallamvilágot, amit a csapat képvisel, pedig még azt is lopták: jó néhány riffet és rímet hallottam már a Lordi korai időszakában, csak míg az újdonság volt, addig ez inkább nosztalgiát ébreszt az emberben, de oda se neki.

Az album egyébként tökéletes folytatása a debütnek, még azt az átkozott szintetizátort sem sikerült kicserélni, amin annak idején az Alphaville játszott – oké, tudom, ez a koncepció és alaphangzás része, de hát ez akkor is egy metal album, na! Most pedig én is belekeveredtem saját mondandómba, mert mint mondtam, nem tudok hupililát hányni attól, amit hallok, ami már csak azért is érdekes, mert a már említett és a kritikai sajtóban is egyöntetűen dicsért Orchestra nem igazán tudott elkapni, a bestiákat azonban akár kétszer is képes vagyok végigpörgetni, pedig a dallamok már első hallásra belesütik magukat a fülbe, úgyhogy hosszú időt nem jósolok az albumnak a lejátszóm aktuális listáján. (A Rocky IV. betétdalának, a "No Easy Way Out"-nak a feldolgozásáért azonban jár a nagy piros pont.)

(Nagy kár, hogy annak idején a MEX nevű, hasonló koncepcióban utazó magyar csapat annyira megelőzte korát – hallgassátok meg az "Őrülj +" című albumukat, zeneileg van olyan jó, mint bármelyik mostani pop-metal horda, ráadásul a szövegek Romhányi szintű rímhányást produkálnak, ami azért elég ritka ebben a műfajban. Talán ez is lehetett a nemzetközi sikertelenség titka, mert megnéztem volna azt az angol fordítót, aki képes ékes brit nyelvbe  oltani Závodi Gábor humoros, kvázi költői szövegi képeit.)

Nem bánom, hogy a Battle Beast-tel együtt így dupla adagban kapjuk meg ugyanazt, mert a lemez a maga módján szórakoztató, és még mindig szívesebben elhallgatom, mint a Sas kabaré aktuális poénjait. Ezen legalább tudok röhögni, még akkor is, ha nem tudom, hogy nő, vagy férfi viccel.

Garael