Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sonataarctica.info

Tony Kakko a lemez alapján végtelenül romantikus lélek, csak hát éppen a végtelenség az, ami rózsaszínes giccsmázzal telíti túl az új szerzeményeket. Erre mondjuk, már három-négy lemezzel ezelőtt is rájöhettem volna, de balgaságomra csak az ezt megelőző "The Ninth Hour"-nál kezdtem sejteni, hogy hősünk a metal Danielle Steeljévé vált. De talán hiba is ebben a környezetben a metal szót használni, mert az új albumban annyi a "fém", mint a műanyaggyár fröccsöntött termékeiben, amitől persze lehetne minőséget teremteni, mint ahogy a romantika korszaka is kitermelte a maga irodalmi, képzőművészeti zsenijeit, de hát Kakko nem zseni, sőt, ezek után már iparos létének tisztességét is megkérdőjelezem.

Hol van már a valamikori csikóviháncos lendület, ami a Stratovarius kistestvérévé avatta őket: a jelenlegi dalok vázát nem a gitárrifek, hanem a Richard Clayderman borzalmaira emlékeztető giccses zongorafutamok határozzák meg (csak ő jobban csinálta), ráadásul a tempó terén is olyanok, mint a 800-as futó, aki 5000 méteres versenyen is elindul: gyors kezdés után álmosító lötyögés, kínszenvedéssel telve, amit nem tudom, ki érez jobban, a csapat, vagy a hallgató? Esetleg mindkettő.

Mi is a lemez legnagyobb hibája azon kívül, amit a szörnyű lemezborító "esztétikája" hordoz? Talán az, hogy a zenekar nem érzi a mértéket: a "The Last Of The Lambs" egyetlen énekdallamot ismételget több mint négy percen keresztül, a lemez leghosszabb szerzeménye, a "The Raven Still Flies With You" pedig a váltásai ellenére is olyan, mint egy Csehov dráma, csak hát ott a tétlenségnek dramaturgiai szerepe van, nem beszélve arról, hogy a magasröptűnek szánt dallamokat már annyiszor felhasználták, hogy azt már én sem tudom megbocsájtani. (Az még rendben van, hogy a zenei tematika szerinti finn tél hosszú és unalmas, de kérem, ha már "havas" lelkiállapotot akarok zeneileg megjeleníteni, nem lenne szerencsésebb inkább olyat, vagy olyan aspektusban, amitől nem alszunk el ötpercenként?)

Ja, igen, dallamok. A stílusváltás még nem lenne oka nemtetszésemnek, szeretem én a pop-rockot is, már ha érzek bene spirituszt, és a riffek hiányát olyan himnikus dallamok pótolják, amelyek elfeledtetik velem a headbangre ingerlő ritmusok hiányát, de itt a legutóbbi lemez jellegtelen szürkesége uralja a dalokat – no tessék, előbb még rózsaszínről beszéltünk –, és ahogy hallgatom a záró "The Garden"-t, egyszerűen nem értem, mi volt a szándéka a csapatnak, hacsak az nem, hogy a dalolászásból, révedezésből, monotonitásból álló hangjegyfolyammal megalkossák minden idők legrosszabb Sonata Arctica szerzeményét.

Sajnos meg kell állapítani: az együttes ötleteinek tárházában már a panelek is csak szűken vannak jelen – ennél még a Magyar Építőipari Vállalat is többel rendelkezik –, tétován, koncepció nélkül bolyonganak a főnök zavaros gondolatai közepette, ami ha vezet is valahová, az legfeljebb az érdektelenség és unalom erdeje, amit giccsmázzal leöntve próbálnak meg álcázni a lemezborítón. De mi sajnos átlátunk az álcán.

Garael