Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Dirty Shirley: Dirty Shirley (2020)

2020.01.25. 14:39 | Dionysos | 5 komment

y_271.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/DirtyShirleyRock

Pár hónapja már nagyon várom ezt a lemezt. A Frontiers ugyanis még tavaly megszellőztette, hogy összeboronálta a közismert gitáros legendát, George Lynchet és a kevéssé ismert, de bazi tehetséges énekes titánt, Dino Jelusic-ot (manapság – valószínűleg a tengerentúli zenehallgatóknak kedvezve – amerikai írásmóddal inkább Jelusick). Mint oly sokszor, a nápolyi marketingfogás most is marha jól néz ki papíron. Lynch igazi gitárhős, amolyan gitárosok kedvence, Jelusic pedig Dio nagyreményű örököse; olyan hanggal, amivel egy Boeing 787 Dreamliner hajtóművét túl tudná kiabálni.

Persze, mint tudjuk, a papírforma csalóka lehet. Ilyen alapon pl. Jelusic horvát anyazenekarának, az Animal Drive-nak bemutatkozó lemezéért is rajonganom kellett volna (nem tettem), és Lynch legutóbbi frontiersos szupergrúpjától, a The End Machine-től is dobnom kellett volna egy hátast (ez is elmaradt). Szűkölni viszont csak akkor kezdtem, amikor Lynch nyilatkozatát olvastam arról, hogy miként folyt a "közös" munka. Hogy a párosítás milyen irányítottan és mesterségesen történt, jól illusztrálja, hogy Lynch úgy mondott igent a Frontiers fölkérésére, hogy leendő partnere keresztneve alapján azt hitte, hogy egy olasz pop énekessel kell dolgoznia. Csak amikor első demóira megérkezett Jelusic éneksávja, döbbent rá arra, hogy itt egy klasszikus hard rock torokkal van dolga, és teljesen másként kell az egészhez hozzáállnia. Ez azért sokat elmond a Frontiers módszereiről... Az alkotómunka nem szervesen folyik, a zenei megtermékenyítés laboratóriumi körülmények között jön létre...

Persze ettől a zene még lehet jó, és a Dirty Shirley történetesen az. Nem hibátlan, de kimondottan ütős anyag, intelligens hangszeres alapokon eget rengető vokálokkal. Az azért hallatszik, hogy nem volt egységes koncepció, több vonalon is elindultak, a bluestól a hard rockon át egészen a grunge-ig (pl. Grand Master). Ha folytatódik a projekt, remélem már világosabban látják, mi áll jól nekik, és következetesen azt viszik végig. Ha rám hallgatnak, akkor a klasszikus ihletettségű, magas oktánszámú, szőrös szkrótumú hard rock dalokat fogják erőltetni.

Egy ilyen kollaborációnak akkor van értelme, ha a közös munka eredménye valami olyasvalami, ami több a résztvevők és képességeik sima egymás mellé állításánál. Elmagyarázom egyszerűbben: ha 1+1=2, az még csak matek, de ha 1+1=3, az már varázslat. És nekem ez jobban tetszik, mint Jelusic vagy Lynch legutóbbi anyagai, ergo: sikerült a varázslat, ha még nem is Apollo Robbins vagy David Copperfield szintű...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3815427082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garael 2020.01.25. 18:09:37

A hang és a blues- gitár szóló bitang lett, de ez a borító...Még szerencse, hogy a zene viszont kedvemre való.

Dionysos 2020.01.25. 18:52:38

@garael: Valóban, a borító kriminális. :) lehet, hogy ez valami amerikai kulturális utalás, amiről én nem tudok... Fogalmam sincs, a dirty shirley egyébként egy alkoholos koktél neve...

Dionysos 2020.01.25. 23:28:51

@Dionysos: Ó, beugrott! Tudtam, hogy ismerős a kép koncepciója valahonnan! Ez gyakorlatilag egy modern adaptációja akar lenni Grant Wood, amerikai festőművész híres "American Gothic" című képének (1930) Lásd: hu.wikipedia.org/wiki/Amerikai_g%C3%B3tika
Hát, kíváncsi vagyok, ez hány rockernek fog leesni...

garael 2020.01.26. 10:04:35

@Dionysos: Talán az amerikaiaknak. A képet én is ismertem, de annyira hátul volt az agyam szegletében, hogy nem jött elő a képzettérsítás. Talán ha ez a borító is festve lett volna, hehehe.

saszi 2020.01.26. 11:54:22

Ha Lynch játszik egy lemezen, ott számomra a gitáron kívül minden megszűnik, csak ezt a hangszert hallom. Elképesztő mennyi zene van ebben az emberben. Én továbbra is imádom a The end machine.t is. Ezen a lemezen főleg az elég erős Tesla hatás lepett meg. Jól kezdődik zeneileg ez az év, Annihilator, Apocalyptica (zseniális lemezt csináltak) és most Lynch.