Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Kansas: The Absence Of Presence (2020)

2020.06.05. 15:44 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_292.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kansasband.com
facebook.com/KansasBand

A legendás amerikai ős-proggerek legutóbbi albumának, a "The Prelude Implicit"-nek borítóján egy főnixmadár volt látható, és nyilván nem véletlenül. A viszonylag rendszeresen koncertező banda ugyanis akkor már éppen 16 éve nem adott ki új anyagot, így nyugodtan elmondható, hogy – mint az a bizonyos főnixmadár – ők is hamvaikból születtek újjá. Az eredeti, klasszikus fölállásból nem is maradt meg, csak Phil Ehart dobos és Richard Williams gitáros, akik az együttes fő dalszerzői, Kerry Livgren és Steve Walsh helyett új tagokat "soroztak be" és "állítottak hadrendbe".

Szerencsére a folytatásra most nem kellett 16, csak 4 évet várni (ami, ha nem is gyors, legalább az elfogadható kategória). A koncepció, a hangzás a régi, de sokkal modernebb megszólalással; eleve két gitáros van, ami a riffekben és a kíséretben egy vastagabb, rockosabb soundot eredményez (hallga csak a baró klipes nótát!). Bár az énekes új, a folytonosság biztosított, hiszen Ronnie Platt pont annyira nem radikális váltás, mint amennyire mondjuk Arnel Pineda sem volt az a Journeyben.

A négy évvel ezelőtti lemez kritikájának legvégén megjegyeztem: "Csak remélni tudom, hogy a jövőben bátrabban fogalmaznak, nagyobb étvággyal szólóznak, progosabb dalszerkezetekben gondolkoznak majd." Sajnos nem igazán teljesültek ezek a kívánságaim. A nagyjából régi bakelitekhez hasonlatosan háromnegyed órás album továbbra sem egy energiabomba, bár a nyúlfarknyi instru tétel (Propulsion 1) helyenként kétlábgépes dübörgése kimondottan jól esett.

Alapvetően az a bajom, hogy nagyon egynemű a dalcsokor: a legtöbb tétel fölépítésében, dallamvezetésében, tempójában annyira hasonlít, hogy nem mindig tudtam eldönteni, vajon ez még ugyanaz a szám, vagy már elkezdődött egy új nóta. Továbbra is azt mondom, hogy elférne itt sokkal több varia, értsd: progresszivitás (kísérletezés) és virtuóz instrumentális betét. Igazából egyedül a kurtán-furcsán véget érő zárótétel (The Song The River Sang) szolgálta ki ezt a kívánalmat: ez ugyanis az új billentyűs, Tom Brislin saját nótája, ő is énekel benne. Na, az ilyenből hallgattam volna szívesen még többet.

Nem rossz lemez ez, vérprofi, rutinos öreg rókák muzsikálnak rajta hibátlanul, de valahogy hiányzik belőle az a varázs, a szinte AOR-os dallamosságnak és az újító progresszivitásnak az az elegye, amivel a Livgren-Walsh szerzőpáros annak idején a világhírig röpítette őket. Azért egy koncertet nagyon megnéznék, szerintem még így, hetvenhez közel is leszakítanák a fejünket!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr5715742744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.