Kiadó:
RenSam Songs/
Sound Mind Music

Honlapok:
www.johnpetrucci.com
facebook.com/johnpetrucciFB

Jóllehet instrumentális albumról van szó (amit még a megveszekedett rock/metál rajongók közül is kevesen hallgatnak), John Petrucci (Dream Theater, Liquid Tension Experiment) szólólemeze igazi mérföldkőnek mondható. Egyrészt, mert ez az 53 éves Petruccinak még csak a második szólómunkája a 2005-ben megjelent "Suspended Animation" óta (15 évet kellett tehát várni rá), másrészt, mert a két nagy cimbora, egykori egyetemi évfolyamtárs, sógorkoma, hajtóerő a Dream Theaterben (természetesen Petrucciról és Portnoyról van szó!) 2010, vagyis a Nagy Szakítás óta nem zenéltek együtt. Remélem ezzel végleg lezáródott egy kellemetlen korszak az "Álomszínház" című szappanoperában...

Nálunk ugyan nem jelent meg értékelés a "Suspended Animation"-ről, aki hallgatta azt az anyagot, tudja, hogy szólóban Petrucci próbálta kerülni a DT stílusának szolgai másolatát. Ez nincs másként most sem, a "Terminal Velocity" nem instrumentális DT muzsikát tartalmaz, jóllehet a "rokonság" azért nyilvánvaló (pl. Glassy-Eyed Zombies, Temple Of Circadia). Persze jó újra együtt hallgatni az egykori fegyvertársakat, azt kell mondjam, hogy Portnoy (bár kétségkívül fölismerhető jellegzetes stílusáról) olyan sokat nem ad a dologhoz, a "Suspended Animation"-t földoboló Dave DiCensónak és Tony Verderosának nincs semmi szégyellnivalója méltán legendás kollégájukhoz képest.

Az 55 perces anyagon 9 új szerzemény kapott helyet. Majdnem végig jókedvvel hallgatható, általában élvezetes dalokról van szó, bár szerintem a fölhozatal nem teljesen egységes. A "The Oddfather" ún. balalajkázása (ez régóta idegesít Petruccinál), a "Happy Song" elcsépelt dallamai, az "Out Of The Blue" mesterkélt, szinte minden koszt, fílinget nélkülöző blues utánérzése (megjegyzem: itt Portnoy sem virít) nálam komoly mélypontok. Ezzel szemben kimondottan érdekesek Petrucci gondolatkísérletei, amelyeket a '80-as és '90-es évek hajmetál bandái ihlettek (The Way Things Fall, Snake In My Boot), illetve a klasszikusnak mondható Petrucci szerzemények (Terminal Velocity, Gemini).

Bár a lemez hangzása kifogástalan (a keverést és a maszterelést Andy Sneap irányította), személy szerint továbbra sem vagyok maradéktalanul megelégedve Petrucci gitárhangzásával; no, nem azért mert sz.r (ezért a legtöbb gitáros a fél lábát odaadná), hanem mert szerintem régebben jobban szólt, valahogy könnyedebb (játékosabb?) volt az egész. Persze erre majd jön csuklóból a replika: ez ízlés kérdése. És igaz is...

Miközben őszintén örülök Petrucci és Portnoy összeborulásának, azt mondom: ebben a stílusban egy ún. "epigon" már alkotott nagyobbat. Brian Maillard tavalyi instrumentális szólólemezét (Stabilized) többre tartom és sokkal szívesebben hallgatom.

Tartuffe