Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.pyramaze.com
facebook.com/pyramaze

Talán azért is tudunk már évek óta stabilan együtt dolgozni Garael kollégával (a többiek sajnos részben vagy végleg lemorzsolódtak), mert eléggé különbözik a zenei ízlésünk (érdemes ebből a szempontból összehasonlítani a év végi toplistáinkat), így nem taposunk lépten-nyomon egymás lábára. Mindazonáltal létezik egy szűk keresztmetszet, melyet olyan bandák képeznek, mint pl. épp a dán Pyramaze. Ez a fajta "északi" power metal, amely képes a súlyosságot a dallamossággal, az emészthetőséget a komplexebb zenei fogalmazással, a stílus klasszikus elemeit a modern hangzásokkal keverni, bizony, mindkettőnknek bejön.

A Pyramaze Terje Harøy énekes és Jacob Hansen gitáros/hangmérnök/producer csatlakozásával lényegében újradefininiálta magát, a 2015-ös "Disciples Of The Sun"-ról én írtam recenziót, a két évvel később megjelent "Contingent"-ről pedig Garael. Véleményünk a fazonigazított Pyramaze-ről még abban is egyezik, hogy mi az, amit nagyon sütinek érzünk benne, és mi az, amit kevésbé (pl. a hosszú távon fárasztó, kétgitáros "zajosságot").

Bár a lemez címe "Epitaph", azaz sírfölirat, a banda egyáltalán nem búcsúzik, sőt lelkesek, tettre készek, teli vannak új életerőkkel. Leigazoltak az AFM Recordshoz, amely eddigi kiadójuknál nagyobb cég, és komolyabb promóciót jelent, ha még beszélhetünk ilyesmiről a heavy metal folyamatosan szűkülő és szűkölő mikrokozmoszában. A sírfölirat mint címválasztás azért sem találó, mert a lemez valójában még közvetlen elődeinél is - hogy is mondjam? - optimistább hangvételű, pozitívabb kicsengésű (na, nem szövegvilágában!), sőt határozottan dallamosabb is.

Újdonságnak számít, hogy ezúttal meghívtak néhány barátot is a stúdióba. A Pyramaze mértékkel mérve talán balladának mondható "Transcendence"-ben például az igen bájos Brittney Slayes (Unleash The Archers) vendégszerepel, akinek - hál' Istennek! - nem operatikus hangja van. Az albumot záró "The Time Traveller"-ben pedig a korábbi dalnokok: Matt Barlow és Lance King tűnnek föl. Ez egyébként tök jól néz ki papiron, de a konkrét megvalósulás sajnos kevésbé meggyőző: a hol trappoló, hol szigorkodó, hol epikus énekpárbajba átcsapó, 12 perces opusz nekem kínosan ambiciózus, túlságosan csapongó vállalkozás. Ellenben a "Bird Of Prey" például a maga lüktető egyszerűségében ügyeletes kedvenc matériának tűnik. Szóval, mindent egybevetve, jó kis lemez lett ez is!

Tartuffe