Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.labyrinthband.it

Az emlékek felfrissítése céljából elolvastam a Labyrinth legutóbbi, 2017-ben készült albumáról írt kritikámat: hát mit mondjak, ha lusta lennék, egy-két szó megváltoztatásával az új album ismertetőjét is el tudnám intézni a korábbiak írtak idemásolásával. Nehéz dolga van a kritikusnak, ha egy olyan, markáns, egyedi stílussal megáldott csapatot kell jellemezi , akik minden alkotásukban ugyanazokkal a módszertani megoldásokkal festik fel zenei freskójukat, ahol a fal, vagyis az alapok sziklaszilárd hasonlósággal tükrözik vissza a kész mű valóságát.

A Labyrinth, bár gyökerei a progresszív elemekkel dúsított az euro-powerből származnak, mindig is rendelkezett egyfajta csak rá jellemző líraisággal, még akkor is, ha a dallamok alatt folyamatosan dübörögtek a kétlábdobok, és a tempó a megszokott közepesből szinte a speedbe váltott át. A jellemző hangulati aláfestés aztán könnyen beazonosíthatóvá tette az együttest, ahol az említett szemlélődéssel teli vágyakozás a minőség meghatározó elemévé vált, ugyanakkor az újdonságok lehetőségét is átléphetetlen keretek közé vonta.

Ez persze nem mindig jelent gondot, főleg, ha ezen keretek közötti tartalom magas szinten prezentálja a mondanivalót – nem hiszem, hogy az AC/DC vagy a Motörhead rajongóinak megoldhatatlan problémát jelentett az albumonkénti hasonló zenei világ. A "Welcome To The Absurd Circus" sem különbözik az eddigi pályafutás megszokott összképétől, talán csak a tempó lett néha szokatlanul agresszív, ami azonban tökéletesen időzítve rázza fel a hallgatót a megfontolt előrehaladás kissé bágyasztó hangulatából.

Meglepetésként rögtön itt a nyitó szerzemény, aminek verzéje olyan echte Judas Priestes, apokaliptikus rohammal támad, ami eddig igazán nem volt jellemző a csapatra, de mit mondjak, jól áll nekik. A folytatás persze már a megszokott progresszív jegyekkel meghintett refrénnel – Tiranti kifejező hangján – gondoskodik arról, hogy el ne tévedjünk ebben az új labirintusban.

Carlo Andrea Magnani, művésznevén Olaf Thörsen kiváló gitáros, akinek játékáról azonnal fel lehet ismerni, ki is áll a hangszer mögött, de hatását a billentyűs, Oleg Smimoff játékával kiegészítve tudja kifejteni, olyan párost alkotva, ami a zenei Yin és Yangot varázsolja elénk. A szólók remekül építkezve segítik egymást a végkifejlet felé haladva, ami általában valamilyen érzelmi robbanással zárul: az olaszok nagyon érzik az adrenalin ingadoztatás módszereit, hallgasd csak meg a második, szinte speed metalba hajló "Live Today"-t, ahol úgy játszanak a tempóval és a kedélyállapottal, mint egy cirkuszi akrobata, és mi nem tehetünk mást, minthogy tapsolunk a mutatványnak, még akkor is, ha az előre megszerkesztettség nyilvánvaló, és a spontaneitás izgalma hiányzik az előadásból. (Az erőteljesebb megszólalás talán az új dobos, Matt Peruzzi érdeme is.)

A már megszokott feldolgozás ezúttal az Ultravox mások által is már többször elővett slágerével, a "Dancing With Tears In My Eyes"-szal érkezik: az eredeti szerzemény pedig van olyan jó, hogy nehéz legyen elrontani, ráadásul hangulatában a Labyrinth is jól formálja a maga képére az ismerős dallamokat. Az idei jó formát aztán a lemez vége felé elhelyezett, és szokatlan hangvételű szerzemény, a "Reason To Survive" Hammond orgonával ízesített, érzelmi menny-és pokoljárása mutatja, ami lehet, hogy egyesek szerint nem több mint egy jól eltalál giccsgombóc, ám nekem minden túlfűtöttsége ellenére is tetszik.

Apró meglepetésekkel, de a szokásos magas színvonalon érkezett a csapat új albuma, ami azért nem egy könnyű falat, kell pár meghallgatás ahhoz, hogy minden értéke világossá váljon, de ha ez megtörténik, te is elégedetten tapsolhatsz a cirkuszosok mutatványai után.

Garael