Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.vancanto.de

Ne szájalj! –  hangzik fel sokszor a mindennapokban – és a politikai csatározások közt, csak ott kissé durvább megfogalmazásban, hadd tanuljon a közélet –, még szerencse, hogy a Van Canto esetében hangosan kiálthatjuk, de igen!

Oké, elismerem, hogy nem mindenki van így vele, és hát igazat is tudok nekik adni, hiszen egy olyan zenei műfajban lépett az együttes az a capella útjára, ahol a kritikai megfelelés egyik legfontosabb eleme a hangszeres tudás: aki viszont ezen túl tud jutni, az igazán jól szórakozhat, mert az előadott dalok így, pőrére lecsupaszítva is magukkal tudnak ragadni, egész egyszerűen azért, mert jók, az énekesek pedig értik a dolguk – mindig tudják, mikor kell mammamázni és rakatakázni –, ráadásul még  abszolút értelemben is elismerő a teljesítményük.

Cirkusz az egész? Valóban, de nem is akar többet, mint szórakoztatni, felemelt kézzel elhessegetve minden olyan esztétikai értéket, amiért általában a művészeteket szeretjük. És akkor mégis, mitől pozitív a viszonyulásom az egészhez? – mert én Stephen Kinggel ellentétben szeretem a bohócokat, azokat, akik két bukfenc között is képesek hegedülni, és hatvanötös cipőben előadni néha bumfordi, néha giccses magánszámaikat, aminek mélyén – nagyon mélyen – megtalálhatjuk az alapvető emberi érzelmeket.

Az új album visszatért a gyökerekhez, feldolgozásokkal, és egyenes vonalú metal himnuszokkal dúdolják le a fejünket, valahol a Manowar, a Nightwish és a Blind Guardian halmazának metszetében, sőt, a "return" mellett még újdonságokkal is szolgálnak, hiszen ez az első album, ahol hörgéssel és mormogással színesítik az a capella eszköztárát, ami valljuk be, szokatlan ebben a stílusban. Az agresszív jelleg megjelenését saját és feldolgozott szerzemény is prezentálja, az Amon Amarth főnöke minden bizonnyal jót nevet, ha meghallja, mivé alakították a "Raise Your Horns"-t, amiről most derül ki igazán, mekkora induló.

A fiúk és az őket karon fogó hölgy azonban megáll a saját száján, izé, lábán is, mert önálló dalaik nem lógnak ki az olyan klasszikusokból sem, mint az Iron Maiden "Run To The Hills"-e, vagy a Queen "I Want It All"-ja, és ha például rendesen hangszerelnék a váltásokkal tűzdelt "Faith Focus Finish"-t, vagy az azonnal adrenalinfröccsöt okozó "From The End"-et, egyből leesne azoknak is a tantusz, akik zsigerből utasítják el az egész jelenséget.

Könnyed, a komolyságot kecses bájjal elutasító albummal ajándékozta meg híveit a csapat, és ha a profizmust nem is látod meg a előadottakban, értékeld a rajongói attitűdöt, még ebben az egyéni formában is.

Garael