Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.newhorizon.se

Metal eszmélésem hajnalán – 35 éve, még leírni is nehéz – zenei ízlésem úgy pattant ki szívemből, mint Pallasz Athéné: teljes páncélban, harcra készen, mindenfajta hiátust nélkülözve – stílusom azóta egyesek szerint csak romlott (a páncél is berozsdál, még az isteneknél is), és szerénységemet példázva adjunk nekik igazat, így nem kényszerülök kínos magyarázkodásokra, ha valaminek mellé lövök (nem úgy, mint hivatásomban, mert ott azért elég ciki a dolog…).

Nos, akkoriban – és a fentieket igazolva mostanság is – sokszor ábrándoztam egy olyan, számomra etalonnak tűnő együttesről, ahol a riffek a heavy metal keménységével géppuskázzák a hangjegyeket, a dallamok azonban a hard rock melodikusságával, érzékenységével, de vadságával is teljesítik ABBÁ-n és Táncdalfesztiválos énekeseken szocializálódott vágyaimat.

Mint ahogy írtam, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és az utóbbi évtizedben egy egész stílus született ezekkel a jellemzőkkel, sőt, akár kettő is: az európai heavy rock, ami olyan bandákkal örvendeztetett meg, mint az újkori Jaded Heart vagy a Dynazty, illetve a melodikus metal, aminek egyik legkiválóbb képviselője Magnus Karlsson, aki olyan énekesekkel dolgozott, mint Russell Allen, Jorn Lande, vagy Ronnie Romero.

Mindezekből kifolyólag nagyon megörültem, mikor meghallottam, hogy a leukémiájából szerencsésen kigyógyult Erik Grönwall énekes és Jona Tee dalszerző / producer / multi-instrumentalista – vagyis a H.E.A.T. együttes két egykori zenésztársa – új együttest hozott létre New Horizon néven, és ugyan power metalnak titulálták a stílust, amiben utazni szerettek volna, biztos voltam benne, hogy Grönwall múltjából eredően remek dallamokat fog hozni.

Elvárásaimnak végül is felemásan felelt meg a "Gate Of The Gods": a lemez tényleg a power metal jegyében fogant és a dallamok is jobban igazodnak a szigorúbb testvérhez, mint a hard rock érzékenyebb megközelítéséhez, ám a teljes anyagot belengi az az örömteli felszabadultság, ami a nyolcvanas évek hajbandáit juttatják az ember eszébe.

Nem tudom, hogy mennyi szerepe volt ebben a betegségből való felgyógyulásnak, mindenesetre nem a vicsorgás és hajaknak tépkedése az, amire a hallgató első hallásra kényszerül: Grönwallék egy olyan himnusszal indítanak, ami bármely prémiumkategóriás power bandának is becsületére válna. Igaz, hogy a dallam valahonnan ismerős, de nem lehet ezért a duóra haragudni, még akkor sem, ha a többi dal sem építi újra a power metal templomát.

Az énekesen érződik, hogy szívügye a dolog, mert kiteszi szívét-lelkét is, a szerzemények pedig ugyan nem egyenletes színvonalon, de kitűnően mutatják meg, hogy Grönwall mekkora tehetség, és Jona milyen sokoldalú zenész. A teljes igazsághoz azonban hozzá kell tenni, hogy a meghívott vendégek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen mit szégyenleni: Robban Bäck (Mustasch, W.E.T.), Sam Totman (Dragonforce), Love Magnusson (Dynazty), Dave Dalone (H.E.A.T), Niko Vuorela (Temple Balls) egy-egy árnyalattal, de színesebbé tették a végeredményt.

Ha nem lenne két-három olyan dal, amelyek kissé egysíkúan forgatják a power metal sémáit, azt írnám, hogy közel hibátlan lemez született: az unalmasabb percek mellett azonban nem lehet elmenni, még akkor sem, ha a jól sikerült darabok tényleg első rangúak. Az album valószínűen csak egy projekt terméke, hiszen Grönwall mint tudjuk, már a Skid Row énekese, de úgy gondolom, a skandináv metal szerelmesei bátran tehetnek egy próbát a lemezzel; biztos vagyok benne, hogy találnak egy-két olyan kedvencet, amit többször is elő fognak szedni a jövőben.

Garael