Vandenberg: Sin (2023)

yyyyy_19.jpg

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.vandenbergband.com
facebook.com/vandenbergband

Adrian Vandernbergnek (akit egyébként eredetileg Adriaan van den Berg néven anyakönyveztek még 1954-ben!) nyilvánvalóan van egy zsánere. Itt most nem arra gondolok, hogy milyen nőket: szőkét, barnát, ducit, karcsút szeret (ha lehet hinni a bulvárlapoknak, akkor éppen filigrán vöröset), hanem arra, hogy a Whitesnake óta olyan énekesek társaságát keresi, akiknek hangja - színeiben, manírokban - erősen hajaz David Coverdale orgánumára. Azért ez érthető, hiszen legnagyobb sikereit mégiscsak Coverdale mellett érte el, ha az együttműködés lehetett volna akár hosszabb és termékenyebb is... De ez már történelem. Ebből tudjuk, hogy sem a talentumokat, sem a sikereket nem igazságosan osztja a sors.

A Moonkings lemezek után hősünk újra egyszerűen csak Vandenberg néven alkot. A "2020" albumon a mostanában egész fölkapottnak számító, eredetileg chilei, de Madridban élő dalnok, Ronnie Romero énekelt, ám Vandenberg valamiért elérkezettnek látta az időt arra, hogy változtasson, jóllehet a "2020"-at rajtunk kívül még nagyon sok kritikus dicsérte. A gitáros/zeneszerző nem bízta a dolgot a véletlenre, hanem olyan embert talált, aki a skandináv hard rock/metál szcéna igazi legendája és már több tucatnyi sikeres albumon énekelt. Arról a Mats Levénről van szó, akivel Yngwie J. Malmsteen 1997-ben elkészítette a szerintem mai napig karrierje csúcsát jelentő "Facing The Animal" lemezt. Persze picit sem lepődünk meg azon, hogy Levén hangja és stílusa is sokban emlékeztet Coverdale apóéra.

Mats Levén tehát jól kiszámított, ésszerű választás volt, még úgy is, hogy a lassan 60 éves (!) énekes sem a régi már. Nem túl régen még a Sabbtail (2004) és az Amseffer (2008) soraiban is lenyűgöző volt, mostanra azonban már sokat koptak a magasak, és az alaptartományban is ráspolyosabb lett a hangja. Ettől még teljesen egyéni és simán élvezhető az orgánuma, sőt!

Amit a "Sin"-en hallunk, egyértelműen a "retro" jelzővel írható le legpontosabban, de úgy, hogy a "retro" itt most nem szitokszó, nem lekicsinylő, lesajnáló kijelentés. Vandenberg kitartóan ugyanazt tálalja nekünk, ismerősek az ízek, a '70-es és '80-as évek étlapjáról köszönnek vissza, s ez ad nekünk (ez alatt főleg az idősebb rocker generációt értem) egyfajta biztonságérzetet. Szerencsére a hangzás abszolút modern, sőt tanítani való: letisztult, dinamikus, arányos...

A legutóbbi kiadvány kapcsán azt írtam (helyeslően idézve egykori kollégánk, CsiGabiGa szavait), hogy "Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása". Ez most is áll, maga Vandenberg is elismerte, hogy gyakran merít ihletet a Rainbow változatos munkásságából, de főleg a Dios és Graham Bonnetes érából. Néha talán többet is merít ihletnél, egy-két riff, dallam bizony gyanúsan ismerős... Ettől ez a 40 percnyi muzsika még több mint korrekt, egyenesen fincsi, szinte berzenkedik is a hallgató, hogy miért nincs belőle több.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika