Bryan Adams: Pretty Woman – The Musical (2023)

yyyyyy_7.jpg

Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

Nem, nem egy Roy Orbison tribute-ról van szó, hanem annak a bizonyos nagy sikerű romantikus vígjátéknak, a 14 millió dollárból gyártott, de összesen 463 millió dolláros bevételt hozó "Micsoda nő!"-nek zenei földolgozásáról. A film forgatókönyv írója J. F. Lawton, rendezője pedig Gary Marshall volt. Lawton már hosszú ideje próbálta a Broadwayre vinni a sztorit, ami végül csak mintegy 30 évvel a Julia Robertsnek Golden Globe díjat szerző alakítás után valósulhatott meg.

A darab – szokatlan módon – a chicagói Oriental Theatre-ben debütált 2018 tavaszán és csak később került a New York-i Broadwayre. Meglepő, de a kritikusok enyhén szólva nem fogadták lelkesen a darabot. A zenét "kellemesnek, ám langyosnak" titulálták, de annak, hogy a darabot egy év múlva levették a műsorról valójában nem a zene volt az oka, hanem hogy az amerikai "woke" kritikusok szerint a "kapitalista és hímsovén" történet nem öregedett jól. Miközben nevetségesnek és gyomorforgatónak találom a "woke" ideológiát, jómagam is – persze más megközelítésben – erősen kritikus vagyok a sztorival szemben.

Nyilvánvaló, hogy a "Pretty Woman" egy modern "My Fair Lady" átirat, kivéve, hogy a "My Fair Lady" protagonistái egy mogorva, fennhéjázó, de erkölcsileg feddhetetlen nyelvész professzor és egy naiv, tisztességes virágáruslány voltak, míg a modern változat "hősei" – minden sikertelen szerecsenmosdatás ellenére – végeredményben egy unalmát fizetett ágyassal elűző multimilliomos és egy hollywoodi – ne legyünk álszemérmesek! – kurva voltak. Talán nem a "Micsoda nő!", hanem a "Micsoda különbség!" címet kellett volna adni neki. Mekkorát fordult ez a világ pár évtized alatt! De én sem akarok kéretlen erkölcscsőszködéssel a "woke" kritikusok hibájába esni, szóljon hát ez a kritika a zenéről!

Ha Bryan Adamsre gondolunk, nem kifejezetten a musical műfaj jut eszünkbe. A rajta néha elhatalmasodó balladázós hangulat ellenére Adams mégiscsak hamisítatlan rock n' roll arc, méghozzá a legkiválóbb fajtából. De gondolom, van az a pénz, és valljuk be, a Broadwayen jegyezni egy darabot még egy ilyen nemzetközileg ünnepelt sztárnak is izgalmas kihívás, szép teljesítmény. A zenét és a szövegeket egytől egyig Bryan Adams és régi szerzőtársa, Jim Vallance írta. Nem korábbi Adams slágerek újrahasznosításáról van szó, bár azért akadnak áthallások. Például a spanyol gitáros "On a Night Like Tonight" nyilvánvalóan egy tőről fakadt a "Have You Ever Loved A Woman"-nel…

A dalszerzésben Adams, aki – hál' Istennek! – éppen mostanában kezd visszatalálni az eredeti, tökösebb rock hangzáshoz, természetesen idomult a színpad és a musical műfaj követelményeihez, így mafla dolog lenne gitárszólókkal telepakolt hard rock himnuszokat várnunk tőle, mindazonáltal akad itt dögös rock nóta is (pl. Rodeo Drive, You Can't Go Back). Azt kell mondjam, hogy a bő ötven perces játékidőbe nem táraztak be egyetlen vaktöltényt se, bár nyilvánvalóan dominálnak a lassabb, bársonyosan dallamos, musical-kompatibilis tételek, amelyekben elvétve – ha egyáltalán – kap helyet hangszeres szóló. Érdekes, de jelenleg az egyetlen gitárral kísért, jazzes, Sting stílusában fogant "Don't Forget To Dance" a kedvencem.

A lemezen, amely természetesen nem a Broadway show fölvétele, hanem Adams szóló lemeze, saját előadásban, nem hangzik el az 1990-es film egyetlen zenei betétje, még Roy Orbison címadó slágere sem. Ezzel szemben a színpadi előadásban, noha csak záró tételként, a közönség megkapja az Orbison klasszikust is. Így van ez a Madách Színházban hangos sikerrel futó magyar változatban is. Nekem ugyan mindig is furcsa volt a musicalek magyar nyelvű átirata (az ember fülébe – főleg, ha tud angolul kicsit – annyira beleül az eredeti szöveg és prozódia), de manapság hihetetlen (és megjegyzem: indokolatlan) népszerűségnek örvend a zenés színház. Ez szerény véleményem szerint a kultúra ellaposodásának és kommercializálódásának, Czakó Gábor szóhasználatával élve: gazdaságkor térnyerésének bizonyítéka.

Ha nem Adams adná elő az összes dalt, nyilván egy sokkal teátrálisabb verzió született volna, de én hálás vagyok Adams szóló szerepléséért, hiszen ettől az egész lényegesen rockosabb lett, arról nem is beszélve, hogy a színházi változatokhoz hasonlítva – legyen az angol vagy magyar nyelvű – egyértelművé válik Bryan Adams zsenije. Az ürge énekesként nem mindig kapja meg azt az elismerést, ami megilletné. Talán egy kicsit igaza van a kritikusoknak: a musical – már tematikája miatt is – nem egy fajsúlyos darab, azzal sem tudok érdemben vitatkozni, hogy a zene "kellemes, de kicsit langyos". Mégis örülök annak, hogy a nyálas, hatásvadász, langyira hangszerelt musicalek világába betört egy rockosabb darab (na, azért ott volt a Rocksuli is!), mint ahogy annak is, hogy Adams így talán újabb rajongókat tud szerezni magának és preferált műfajunknak.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika