Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jamesdurbinofficial.com
facebook.com/DurbinRock

Mi jut eszedbe, ha meglátod James Durbin új albumának borítóját és elolvasod a lemez címét? Gondolom, nem kell hozzá Vágó István barkochba játékába jelentkezned ahhoz, hogy rávágd a helyes megoldást: Judas Priest! Taps, ováció és nyereményként két kis teljesítményű Sokol hangfal. (Aki a nagymacska miatt a Tygers Of Pan Tangra tippelt, az sem tévedett nagyot, sőt, a kult öregek ismerete megérdemel tőlem is egy tiszteletteles főhajtást.)

A végeredmény tehát már a siketek és nagyothallók részére is egyértelmű utalásokkal biztosítja a Frontiers kiadó sztenderd, langyos hard rock/AOR produkcióinak negálási attitűdjét: igen, a lemez a NWOBHM kissé száraz, megcsontosodott terméke, amiben annyi újdonság van, mint Putyin békepárti törekvéseiben, amitől függetlenül mégis jó hallgatni, legalábbis az olyan öreg, iszapszemű rájáknak, mint amilyen sajnos már én is vagyok.

Durbin a Stryper melletti supergroup, a Cleanbreak frontembereként, illetve Alan Parsons vendégszereplőjeként amolyan biztos, mobilizálható moduljává vált a kiadónak, mégsem mondanám szolgalelkűnek ezt a hozzáállást, hiszen az énekes eddigi teljesítményeiből csak úgy süt a stílus mindent elsöprő szeretete és a tisztelet a nagybetűs HEAVY METAL brit úttörői előtt.

A lemez tehát nem nyújt semmi olyat, amit az elmúlt harminc évben ne hallottunk volna, de ahogy öregszem, egyre nagyobb mértékben tudom értékelni a nosztalgiára épülő hatásteremtést; úgy látszik, az évek gyarapodásával az ember még heavy metal kedvelőként is kezd szentimentálissá válni. Durbin pedig ismeri, sőt, maximálisan ki is használja ezt – célközönségét mesterlövészként belőve dobálózik azokkal a szögletes, darabos sémákkal, melyek az idők folyamán annyira elkoptak, hogy gurítani lehet őket. Ennek ellenére mégsem mondanám porosnak, vagy avíttnak a produkciót, mert a stílus lényegi elemét, a mindent elsöprő energiát az énekes 2024-re is transzportálni tudja, és jóllehet, a hangzás nélkülöz mindenfajta cicomát, a maga bájos fapadosságával érdekes módon még hozzá is tesz valamit a produkcióhoz.

A kezdő, "Made Of Metal" már a címében is annyira ciki, hogy az már jó – olyan színpadias kiállás a stílus mellett, amit akár hivatalos fémhimnuszként is bejegyezhetnénk Metalország ének-zenei nagykönyvébe, pedig ott már oldalakat töltöttek meg a hasonló címre pályázó dalok. Aldo Lonobile gitáros, akit a legtöbben talán a Secret Sphere-ből, az Edge Of Foreverből vagy a Archon Angelből ismerhetnek, hozza a kötelező és a Priesttől ismerős, vijjogó gitártémákat, egyedül is próbál megfelelni az ikergitáros követelményeknek – erre, gondolom, a stúdiótechnika is rásegít, bár koncerten nehéz lesz egy gyorsan megteremtett klón nélkül hozni a kötelező formagyakorlatokat.

A folytatás hasonló szellemben fogant – "Screaming Steel", hát nem bájos? – bár a papok randomként működő címgyártó gépét idéző szóösszetétel ezúttal egy csöppnyi Iron Maidenes lopkovárival indul, de aztán bepöffen a gőzhenger, majd masírozni kezdenek az ismerős riffek és dallamok, amiket Durbin magabiztosan formál szerethetővé, minden izgalommentességük ellenére. Az album folyamán kapunk még egy adag Dio-féle mágiát a "Power Of The Reaper"-ben, sőt, a "The Worshipper 1897" doomolásával még egy, a Black Sabbath "Dehumanizer" albumáról lemaradt kvázi bónusz tételt is.

James Durbin nem akarja megváltani a világot, ugyanakkor élvezetesebb produkciókkal tudja betölteni azt a szerepet, mint amivel Tim Ripper Owens évek óta próbálkozik, s amíg ilyen zenészek bukkannak fel még az American Idolban is, addig ne sopánkodjunk a heavy metal underground jellegén. Vagy kezdjük el ismételten hallgatni az elmúlt harminc év klasszikusait – van belőlük jó pár évre való, hogy aztán újrakezdhessük a zenei történelem leckét.

Garael