Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
hfmc.bandcamp.com
facebook.com/hfmcband

Csak utólag rákeresve (és rá nem találva) derült ki, hogy a legutóbbi, 2021-es HFMC lemezről (We Are The Truth) nem is írtam kritikát. Hát hogy? Milyen csúfságok történnek itt, ezen az oldalon? Végül úgy döntöttem, nem fogom utólag sem megírni (az egyik ok: nem lett igazán kiemelkedő), inkább úgy billentem vissza helyére a világ kizökkent rendjét, hogy a Hasse Fröberg zenei debütációjának 40. évfordulójára kiadott új albumról számolok be az olvasóknak. Már ha lesz olyan, akit érdekel...

A skandináv prog rock szerencsére népes közösség, akik évtizedek óta szállítják nekünk - néha olyan érzésem van, mintha személyesen nekem - a jobbnál-jobb lemezeket. Szinte hihetetlen, hogy a The Flower Kingsben is régóta aktív énekes, Hasse Fröberg zenei társasága immár hatodik lemezével lep meg minket. Talán nem ők a legnépszerűbbek, legnevesebbek a stílusban, de megbízható, magas színvonalon muzsikálnak, ezért mindig élményszámba megy egy új HFMC album meghallgatása, kiértékelése.

Szóval a HFMC nem kap annyi reflektorfényt, mint pl. a The Flower Kings, a Kaipa vagy a manapság sajnos "rejtőzködő" üzemmódra váltó Karmakanic. Nem tudom, hogy ennek mi az oka; a dalok jók, a muzsikusok - enyhén szólva - fölkészültek, a hangzás is rendben van. Szerencsére azért ezek a lemezek is utat találnak az olyan elkötelezett rajongókhoz, mint amilyen én is vagyok.

Az "Eternal Snapshots" a műfajra jellemzően ún. "concept album", amely szövegszerűen olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy miként válunk azzá, akik vagyunk. Vajon minden előre meg van határozva? Milyen szerepet játszik a sors az életünkben? Az összefüggő tematika ugyanakkor nincs különösebb hatással a muzsikára, a lemez lényegében önmagukban is magálló tételekből áll, és visszatérő zenei motívumok sem fűzik szorosabbra a köztük lévő kapcsolatot.

Fröberg száraz, reszelős hangja valószínűleg nem tetszik mindenkinek, ahogy mondani szokták: szerzett vagy tanult ízlés (acquired taste) kérdése. Én már megszoktam. Ennél jobban zavarnak Kjell Haraldsson billentyűs hangszínei - szinte fölszabadulásként élem meg, amikor végre beköszön a jól ismert (és rajongva szeretett) Hammond (pl. Blind Dog). Szerencsére Anton Lindsjö gitárjátéka mindig élményszámba megy. Persze az is lehetséges, hogy a keverésnél van az a bizonyos kutya elásva...

Nem mondanám, hogy az "Eternal Snapshots" hibátlan lemez lett, még azt sem, hogy ez a legjobb HFMC album. Úgy érzem, hogy egy erős kezdés után a végére kicsit megül az anyag. Az első fele azonban, amely érzésem szerint - kivéve persze az éneket - jelentős Yes hatásokat mutatt, bárkinek becsületére válna. Szinte félve, majdnem suttogva mondom ki: nekem így is sokkal jobban tetszik, mint az "anyabanda", a The Flower Kings bármelyik kiadványa...

Tartuffe